Elisabeth - felújítás (Budapesti Operettszínház)

Ahogy Kerényi Miklós Gábor, az Elisabeth rendezője a bemutató utáni rövid beszédében elmondta: minden mindennel összefügg, s míg Bécsben az Operettszínház egy része épp Szépség és a Szörnyeteget játszik, itthon felújításban újra színpadra került „az” Elisabeth, a Lévay-Kunze sikerdarab, hiszen közönség és színház, egészen pontosan a közönség igénye és a színház mint ezt az igényt kiszolgálni igyekvő intézmény szintén elválaszthatatlan kapcsolatban kell álljanak egymással.

Talán ezzel az alázattal együtt éri el az Elisabeth, hogy ismét benne rejlik a nagy siker lehetősége. Úgy hiszem, hogy jövőbeli fennállásának szerencséje az a nem elhanyagolható észrevétel, hogy a szereplőgárdát frissíteni kellett. Ez a felismerés a gyakorlatban megvalósítva előrejelzi a nagy egész többnyire borítékolt sikerét, melyben a sokunk által jól ismert Sissy hercegnő élete pereg le szemünk előtt, férje, anyósa, gyermekei, rossz- és jóakarói, valamint a Halál megkerülhetetlen társaságában.

A premierelőadás-sorozatban Vágó Bernadett kapott először lehetőséget Elisabeth bőrébe bújni. Számos korábbi példát tudnék felhozni  nagyszerűségére (pl. a Veled, Uram! megmentőjének is tartottam már többek között), s a mai este után is csak eddig is élő meggyőződésemet tudom hangoztatni: nemcsak színpadi jelenléte és lenyűgöző énekhangja, de kisugárzása is tökéletesen a helyén van. Dolhai Attila Halál-figurája merész, félelmetes, mégis hihető, valahogy nem kételkedünk abszurd létjogosultságában. Kerényi Miklós Mátéra voltam talán a legkíváncsibb Vágó Bernadett mellett, már olyan értelemben, hogy „na vajon hogy fog tetszeni a karakter?”, de azt kell mondjam itt is a levegőbe repült az összes kérdőjel, nagyon jó, hogy Kerényi Miklós Máté Lucheni (Elisabeth gyilkosának) szerepét kapta meg, mert bár nem ő motiválja az eseményeket, mégis kettős szerepben kell jelen lennie, melyekben fiatalos energiával látszólag önmagát tudja adni: egyrészt narrátor, másrészt egyfajta eszköz, akin keresztül a Halál ki tudja nyilvánítani akaratát. Szomor György, az ősbemutató Rudolfja ezúttal maga Ferencz József, akinek nagyon nehéz dolga van, hiszen a két felvonás során talán neki szükséges a legnagyobbat változnia, még Elisabeth-hez képest is, de sikerrel vesz minden akadályt. Karaktere maga az ambivalencia: szeretne, de anyja nem igazán hagyja kibontakozni, irányítana, de anyja nem igazán hagyja kibontakozni, elmélkedne, de anyja nem igazán hagyja kibontakozni, stb. A gonosz anya, Zsófia főhercegnő Kállay Bori mesteri megformálásában számomra hamar kedvenc szereplővé vált. Míg Vágó Bernadettnek többek között kisugárzása van, Kállay Bori karakterénél fogva (de mégis úgy érzem tudatosan), eggyel ennél is följebb emelkedik, s valódi karizmatikus irányítóvá lép elő. Az óriási szereplőgárdából még feltétlenül meg kell említenünk Kocsis Dénest, a felújított darab bemutatóján Elisabeth fiának, Rudolf főhercegnek megformálóját, aki kellő naivitással néz szembe nehéz sorsával: míg édesanyja egyszer csak mellőzi életéből, Rudolf igyekszik valami maradandót alkotni, de aztán a kellő tapasztalat és megfontolás hiányában szükségképpen elbukik.

Bár Szegő György díszletei, Velich Rita pompás jelmezei, Somfai Péter világításkivitelezése és Gajdos József koreográfus munkája talán méltó módon leírhatatlan lenne egy viszonylag rövidebb terjedelmű kritikában, hiszen az előadás színrevitelében mind oroszlánrészt vállaltak, bizonyos dolgokat nem teljesen sikerült megértenem. Az egyik, hogy egyfajta tendenciaként élem meg a sikerdarabok felújításainak kapcsán, hogy azokat a részeket igyekeznek leginkább megváltoztatni, amelyeket a legtöbben ismernek, amiket a legtöbb néző a „régi” változathoz köt. Épp ezért szomorúan tapasztaltam, hogy az első felvonás Az már nem én lennék repríze az emlékezetes Sissy-festmény felhúzásával ellentétben egy ahhoz képest jóval gyengébb kivitelezést kapott, már ami a festményt illeti, mert a jelmezre továbbra sem lehet panasz. Emellett néha a világítással is problémáim voltak, az kifejezetten tetszett, hogy a borongósabb jeleneteknél inkább egységesen sötét a színpad, de néha csupán a szereplők arcát világították meg, így fontos karmozdulataikra úgy vélem nem irányult talán kellő hangsúly, ahogy a darab végén is félrevezetett Vágó Bernadett egyébként hófehér ruhája, mely a reflektorból kieső részeken a színpadot egyébként megvilágító vörös színben pompázott. Mindezek ellenére a kreativitásra még véletlenül sincs panasz: a jelenetek gyors egymásutánban követik egymást, néhol kellően vicces eszközökkel (például a fótózás és az óriás képkeret) lazítva a szomorkodtató estét.

Egyetértek Kerényi Miklós Gáborral, aki azt mondta, hogy az Elisabeth-ben mindig van valami félelmetesen aktuális, valami, ami vonatkozik a múltra, a jelenre és a jövőre. Biztos vagyok benne, hogy ilyen minőségben, ilyen eszményi dalkölteményekkel (kedvenceim a Már nem én lennék, Ma nagyot nőtt az árnyék) és végül, de inkább első mintsem utolsó sorban, ilyen nagy igénnyel kiválasztott szereplőgárdával az Elisabeth jó eséllyel indul neki rekordokat döntögetni. Én még biztosan visszatérek a többi szereposztásra is.

Hamlet (Nemzeti Színház)

A sorozatos nagyszerű Nemzetis élmények után (Orfeusz alászáll, Vesztegzár a Grand Hotelben, Az ember tragédiája, Angyalok Amerikában) nagy várakozással ültem be az Alföldi Róbert rendezésében, Nádasdy Ádám új fordításában színpadra álmodott Hamletre. Annyit már tudtam az előadásról, hogy lényegi eleme a tér kizökkentése, és - gondolom - ezzel együtt a tragédia időtlenségének hangsúlyozása úgy, hogy a nézők a színpadon foglalnak helyet, míg az események a nézőtéren játszanak.

A Hamlet azért volt összességében kicsit veszett ügy, mert bár a színészek néha rettentően igyekeznek, az események még az első sortól is számtalan alkalommal nézőtérnyi távlatban játszódnak, és ha mikrofonos kihangosítás épp van is (ami tegyük hozzá nem általános jelenség), a szöveg jó része nem érthető, ezért rendkívül fárasztóvá lesz a három órás előadás. Van, amikor a néző egyenesen föladja, belesüpped abba a kényszeredett unalomba, hogy a következő jelenetet sem fogja hallani, és csupán saját elméjében lel vigaszra, hiszen ha ismeri a történetet (már pedig ezzel a legtöbben már csak így vagyunk), akkor azért nem esik annyira nehezére követni az eseményeket, az meg már az ő baja, ha szeretné érteni is és befogadni az új fordítást... 

Díszlet tehát nem nagyon van, a színház adja a darab keretét. Reméltem, hogy a nézőtér és a színpad megfordítása több funkciót és nagyobb hangsúlyt kap majd az este folyamán, de összességében én kicsit úgy éreztem, hogy csupán hatásvadásszá lett az élmény: nem igazán látom benne a jól működő funkciót, még ha a koncepció maga menthető is. Azért hozzá kell tenni, hogy voltak nagyon jó pillanatok, nekem kifejezetten tetszett a "vasfüggöny" leeresztése és az óriási szemeteszsákba bugyolált csillár halványan felderengő fénye a takarásból. 

Számtalan nagy név tűnik fel az előadásban, mégis sérültnek éreztem az összhangot. A színészi játékok jók, eléggé analitikusak, érezni minden mozzanatán, hogy a rendező és munkatársai komolyan elbeszélgettek a színészekkel a darab Nádasdy Ádám által megnyitott új dimenzióiról, mégis vannak inkább kiemelkedő karaktermegformálások. Szerencsére Hamlet, azaz Szabó Kimmel Tamás - bár már mondtam, hogy nem mindig hallható - számomra nagyszerűen hozta a modern bosszúállót, akinek leginkább bizonyosságra és tanácsra volna szüksége nagy kétkedésében, no meg esetenként egy jó adag határozottságra. Nagyon tetszettek nekem még Nagy Mari és László Zsolt, az egérfogó jelenet színészei, Söptei Andrea Hamlet édesanyjaként, valamint (talán leginkább) Radnay Csilla és az ő Opheliája. A sok jó lehetőség közé azonban logikailag összeegyeztethetetlen következetlenségek csúsztak: nem tudom mire vélni a dobhártyaszaggató, egyébként olyan rémesen hangosan teljes egészében funkciótlan puskaropogást, illetve az angol egyetem és a legalább Európát átfogó tágítás mellett Ophelia magyar népdalokat éneklő megőrülését.

Tehát úgy érzem, hogy értem a célt, látom az eszközöket, jól be tudtam fogadni a modernséget, aminek szerintem mindenféleképpen helye van az előadásban, mégsem érzem azt, hogy ez a sok besorolhatatlan érthetetlenség valami "kerek egészt" szülne. A cél (ha tetszik az este didaktikai háttere) helyénvaló, de a megvalósítás és a kivitelezés nem könnyítik meg vagy legalább kísérik méltón a jól megálmodott, alaposan kidolgozott és sok energiát felőrlő helycserés interpretáció befogadhatóságát.

A púpos (RaM Colossseum)

Tegnap mutatta be a RaM Colosseum Másik Lehel és Vizeli Csaba új szerzeményét Bakó Gábor és az utóbbi szerző rendezésében. Bár a szereplőgárdát tehetséges énekesek erősítik (Lakóth Aladár, Csengeri Attila, Kuczmann Ágnes, Fésüs Nelly), akik megnyerő színpadi profizmussal énekelnek egyedül, a szinkronéneklés és a jelenetek rendkívül gyors egymásutánisága, a temérdek kellékbaki, valamint az időugrások gyenge érzékeltetése néhol teljesen élvezhetetlenné teszik a produkciót, ami nagy meglepetésemre egyébként egy óriási karaoke-show: sajnos sehol egy zenekar, egy karmester. Bevallom, így még musicalt sosem láttam.

A történet kissé csavaros, de legalább hihetően támaszkodik Lagardére lovag kalandos, romantikus, intrikával és érdekekkel átszőtt történetébe. A lovag mindent megtesz azért, hogy egykori barátjának leánya hozzájusson anyai örökségéhez: kész az életével fizetni, hogy a számító és aljas Philippe de Gonzague ne kaparinthassa meg jogtalanul az örökséget úgy, hogy az elveszett lány helyébe egy színésznőt bérel fel. Mint mondtuk, az énekekkel komolyabb problémák nincsenek, a szkenika is jó, a díszletek élvezhetőek, bár a tornyok sokat takarnak, az kicsit ugyanakkor nevetésre kényszerített, mikor az egyik főszereplő hölgy lamentje után maga cipelte ki a kellékeit, vagy mikor a csecsemőt kosárba fektetve kötélen leeresztik, majd jön a gonosz bácsi, csecsemő le a láb mellé és felette kardozgatunk össze-vissza. A fényekkel szerintem rengeteg probléma van, nincs rendes megvilágítás, gyakran tulajdonképpen sötétben énekelnek a főszereplők, valamint nem értem miért nem lehet jelenetre gombnyomással átállni, miért kell öt különböző reflektorálláson világítva végigmenni gyorsan, mielőtt beállnak a fények (persze ez már a helyszín problémája). Visszakapcsolódva a történethez, Makrai Pál és Barabás Kiss Zoltán, a pénzzel bármikor megvehető, kissé ügyefogyott, alkoholkedvelő bérencek szerepében valódi színt vittek az előadásba. Csengeri Attila állt helyt a legnagyobb természetességgel, az együtt éneklések során rajta éreztem leginkább, hogy valóban odafigyel a másikra, nem csak saját nagyszerűségén dolgozik, ami elengedhetetlen feltétel. Az ember már-már előkotorja a jegyét az első felvonás alatt, hogy bizonyosan A púposra ült-e be, de aztán a felvonás legutolsó percében végre sor kerül a púpos személyének láttatására is.

A történet csapongása mellett a zenét kizárólag azért nem tudom méltatni, mert ugyan önmagában kidolgozott, kellemes és a musicalekhez híven gyakran operál visszatérő dallamrendszerekkel, sajnos nem élő, ami számomra felfoghatatlan. A díszletcipelgetésről annyit, hogy meg kéne oldani a kellékek jobb elhelyezését, a második felvonás alatt talán nem az asztalon kéne behurcibálni a vívókardokat, mert bizony mikor szerencsétlen kellékesek leteszik a színpadra az asztalt, a kardok előszeretettel, jó nagy hanggal érkeznek le róluk a földre (és még el is gurulnak a rakoncátlanok). Ezen kívül a szinkronéneklésen is dolgozni kéne, valahogy mintha elmaradt volna az elegendő mennyiségű összeéneklés, ugyanis nemcsak a szavakat kellene pontosan együtt mondani és nem is kéne megvárni, míg valaki elkezdi a közös sort, aztán a másiknak gyorsan becsatlakozni (ez főleg a Makrai-Barabás Kiss páros problémája), de ha valahogy alapvetően kiejtésileg sincs egyben két szó (valaki igen nyílt é-vel énekel „szép”-et, valaki inkább „szőőőp”-et mond), akkor annak a kombinációja minden, csak nem kellemes. A kellékek rögzítése sem szerencsés, a poharak valami tépőzárral vannak a tálcára eszkábálva, amik természetesen akkor nem jönnek sehogy sem, mikor koccintatni kéne, és akkor lehet őket csodálatosan tépegetni, valamint akkor nem maradnak a helyükön, mikor valaki nagy táncmozdulatok közepette behozza őket a színpadra. Az már csak tanács, hogy ha a bálon táncolni kezdünk, akkor a pincérek inkább menjenek le a színpadról, mert nem volt nagy élmény, mikor a térülő-forduló bálozók lesodorták az összes poharat a pincér kezéből. Végül pedig, vagy egy ügyelő kéne, vagy ha van, akkor dolgoznia lenne tanácsos, nagyon rossz a jelenetek előtti mikroport-bekapcsolásnál olyanokat hallani a hangszórókból, hogy „most!? akkor most megyünk be?”

A púpos tehát egy kicsit eleve hátrányban indul technikai (élőzene) megtámogatásának hiánya miatt, azonban még a történetben elbújó apró követhetetlenségek (idő- és helyugrások) mellett is lenne esélye sokkal-sokkal jobbnak lenni. A „holnaptól új élet vár” átalakulása a végső „minden nap új élet vár” frázisba kicsit gyenge számomra, ugyanis ha már több mint tíz évet ölel fel a történet, ezt az következtetést azért nem esik nehezünkre levonni. Bevallom, én kicsit úgy éreztem, mintha egy próbafolyamat közben egyszer csak az idő húzott volna egy vonalat, ami a bemutató dátuma volt, amikor már ki kellett állni a színpadra, pedig lett volna még mit összeénekelni, összepróbálni és rutinosítani. Látszik, hogy rengeteg munka van benne, ami elismerésre méltó, de úgy néz ki, ennyi nem elég.

Vénusz nercben (Pesti Színház)

A Pesti Színház tegnap mutatta be David Ives 2010-es drámáját a Junior Prima-Díjas Bata Éva és Telekes Péter főszereplésével. A kétszereplős egyfelvonásos (Vénusz nercben, Marton László rendezésében), Vanda és Thomas különös megismerkedésének történetét tárja elénk, melyben Vanda jócskán elkésve érkezik meg a szereplőválogatásra, ahol Thomas kétségbeesetten keresi a tökéletes Vandát új darabjának főszerepére, amit az osztrák Leopold von Dacher-Masoch erotikus regényé nyomán alkalmazott színpadra.

Vanda karakteréből az első pillanattól kedve sugárzik valami végtelen paradoxon, a sűrűn káromkodó, mégis elbűvölő, a XVIII. századi darabot bőrszerelésben eljátszani készülő nő végül ráveszi Thomas-t, hogy adjon neki egy esélyt. Játéka szöges ellentétben áll látszólagos valójával, mintha ledobná magáról minden földi tulajdonságát és újjászületne. Bata Éva rendkívül jó választás volt a szerepre, bár hozzá kell tennünk, hogy számos darabban megcsillantotta már tehetségét, mégis itt éreztem a leginkább önmagának.

Telekes Péter Thomas-áról nehéz eldönteni elsőre, hogy látensen perverz, teljesen kiegyensúlyozott vagy sokrétű pszichológiai gondokkal küzd. Egy biztos, mikor Vanda érzékeny ponton sebzi meg – azaz mindenféle megjegyzéseket tesz alakuló színművére – Thomas szép lassan belátja, hogy többre megy, ha meghallgatja a lány ötleteit, esetleg enged is nekik, s egy kis idő múlva már ő maga könyörög cselekvésért.

A Vénusz nercben két fiatal, a több mint rejtélyes lány és a megbabonázott férfi különös egymásra hatásának története. Lisztopád Krisztina díszletei és jelmezei varázslatosan kísérik végig őket e szimbolikától és erotikától fűtött darab próbáján, végtelen mennyiségű, sokszínű érzékiséget sugárzó, lágyan suhogó, felemelkedő és színpadiasan, légiesen lehulló anyagrengeteg között táncolva, elnyúlva és kibontakozva. Habár én sok jelenetnél azt éreztem, hogy ezt a darabot jobban el tudnám képzelni egy stúdiószínpadon, összességében jócskán felülmúlta az általam támasztott elvárásokat, érdekes volt látni, hogy a nevettető párbeszédek közben milyen mélységekben tud reflektálni két fiatal az irodalomra, hogyan épül fel egy színházi karakter, milyen módosítások esnek egy késznek ítélt színházi szövegen, stb. Azaz, miközben Thomas szembesül saját valójával, a közönség ugyanilyen leckét kap egyrészt például arról, hogy ne ítéljünk elhamarkodottan, másrészt beavatódunk egy darab színpadra állításának folyamatába is. Szó van itt még a női egyenjogúságról, a szavak erejéről, az önmaguk rabságában élő emberekről, sőt a belénk nevelt illúziókról is. A végkifejleten bizony meglepődünk, annak ellenére, hogy a cím mindent elárul.

Csokonai Lili - Tizenhét hattyúk (Vígszínház, Házi Színpad)

A Víg Házi Színpadának már évek óta fontos küldetése van, mondhatni szabályos egymásutánjában ad teret irodalmi remekek monodrámásított változatainak, mint amilyen A vörös oroszlán (Venczel Vera), A pestis (Hegedűs D. Géza), illetve tiszteletbeli tekintetben Fesztbaum Béla A léggömb elrepül című Kosztolányi-estje. Október 5-én, az évad első bemutatójaként ehhez a neves sorhoz csatlakozott Esterházy Péter kortárs regénye, melyet nem is ő, hanem a benne élő Csokonai Lili írt életéről, Tizenhét hattyúk címmel. A regény az írót, a színpadi adaptáció Falussy Lillát, a Lilit játszó Majsai-Nyilas Tündét és a rendezőt, Sopsits Árpádot dicséri.

Ahogy az rögtön a nagyszerűen megtervezett reklámplakátról is kitűnik, Csokonai Lili őszintén, nyíltan, be nem forrt testi-lelki sebekkel gurul elénk tolószékén, hogy tizenhét képben elmesélje saját történetét. Egy történetet, melyet a szerelemre és a szeretetre vágyás fűt, s melyben oly sokan kihasználják és megalázzák. Bár fűti a szenvedély, úgy tűnik nincs benne elég erő, hogy irányítani tudja saját sorsát. Mint a regény, az előadás egyik nagyszerűsége (és bizonyára nehézsége Majsai-Nyilas Tünde számára) a tizenhét: tizenhét kép, tizenhét hattyú, és a nyelvezet, melyet a tizenhetedik századból, Pázmány világából kölcsönöz az író, hogy azon narráljon egy végtelenül modern (az 1980-as években játszódó) történetet. Kiss Viktória egy cikkében találóan és tömören ezt írja: "a nyelvi jel a barokk korra utal, a nyelvi jelentés pedig a huszadik századra."

Sopsits Árpád rendezése igen friss, a minimalistának kinéző díszletek között (Füzér Anni, Krisztiáni István, Sopsits Árpád) nagyszerű dramaturgiával (Falussy Lilla) jóval túlmutat önmagán: két kép a falon, rádió, rácsozott, szűk ablakok, italos üveg, angyalszárnyakkal körülvett vécécsésze, magasból lelógó vécépapír, parókák, körömlakk, rúzs és Csokonai Lili, barnásszürkés unalmában. Majsai-Nyilas Tündének egyrészt minden elismerésem már a szerep elvállalásáért is, hiszen igazán nehéz nyelvezetű szöveget kell tökéletes pontossággal követnie, mindenféle végszó vagy segítség nélkül. Amennyiben egy-két betűt felcserélne, nem jó sorrendben mondaná a szavakat, máshogy archaizálna, máris sorra veszne el az eredetiség és a visszatérő motívumok sokasága. Ő mégis minden kétséget kizáróan eszményien áll helyt,  másrészt a színlapról olvashatóan is aktív szerepet vállalt az adaptációban, ezzel is azt sugallva, hogy igen sokat elmélkedett Lili karakterén, ami valahogy átsugárzik belőle ahogy kiáll elénk, felemeli  tekintetét és átadja nekünk új önmagát.

Annak ellenére, hogy Lili világa a tizenhetedik század esztétikáját kívánja sugallni, végtelenül naturalisztikus és szókimondó, mellyel egyfajta befogadói paradoxont teremt, ugyanakkor az eleinte furcsa nyelvhasználathoz arányosan és kellemesen szoktatja hozzá a közönséget. A Tizenhét hattyúk egy kissé epizodikus, sok kérdőjelet nyitva hagyó, de a maga nyíltságával és Majsai-Nyilas Tünde át- és beleélő játékával mély érzelmi tapasztalásokat ígérő  vérbeli színmű az élmezőnyből.

Orfeusz alászáll (Nemzeti Színház)

A színlapon ezt olvashatjuk: "Tennessee Williams amerikai drámaíró műve a Vágy villamosa mellett talán az egyik legnagyobb drámája. Több film és tévéjáték készült belőle az angolszász nyelvterületeken. A korrupt és velejéig romlott kisváros gyűlölködve figyeli a középkorú asszony szerelemre és szabadságra törő életét." Így igaz.

A Magyar Nemzeti Színház "új" vonala Alföldi Róbert igazgatása alatt egészen úttörő, merészen kísérletező. Nagyszerű darabok kerülnek végtelenül tehetséges rendezők által abszolút modern környezetbe, modern technikai felszereltséggel megtámogatva. Az Orefusz alászáll a nagyszínpad alatt, a Gobbi Hilda stúdiószínpadon kezdi meg lassú, fájdalmas de szinte szavakba önthetetlenül eszményi beszivárgását annak az alig párszáz nézőnek a szívébe, akik egy perce sem tudják levenni szemüket a nagybeteg Jabe Torrance (Bodrogi Gyula) üzletéről, melyet két oldalról vesznek körbe. Az üzletet Torrance felesége, Lady (Udvaros Dorottya) tartja fenn, régi vágya, hogy sikeresen újraindítsa a cukrászdát, mely hasonlít egykori, csodás kertjére, ahol sokat időzött fiatalkorában. Mikor a legnagyobb a szükség a lelki támogatásra, akkor fújja felé a sors Val Xaviert (Szabó Kimmel Tamás), a harmincéves fiatalembert, hogy segítsen neki talpon maradni a kísértések (Söptei Andrea), a pletykák (Nagy Mari, Murányi Tünde), a félelem (Gergye Krisztián), a múlt (Terhes Sándor), a jelen (Nagy Mari, Szarvas József) és a tematizált jövő (Molnár Piroska, Bodrogi Gyula) össztüzében.

Tennesse Williams és a remek dramaturgia (Vörös Róbert), valamint a nagyszerűen végiggondolt, térülő-forduló díszletek, árulkodó jelmezek (Antal Csaba), mozgás (Gergye Krisztián) és az egészet összefűtő rendezés (Sopsits Árpád) emberfeletti élettel töltik fel a hősöket. Udvaros Dorottya és Szabó Kimmel Tamás kettőse olyan eredeti és olyan hibátlan választás, hogy az érzelmi csúcspontokban epizodikus színmű pattanásig feszíti a befogadó nézők idegeit, szinte kényelmetlenül megkövetelve a maximális koncentráció fenntartását. Ezért is találó, hogy az események "két adag nézősokaság" között, a középen található színpadon játszódnak. Nagy Mari karaktere (a serif feleségét, Vee Talbotot játssza) üvöltően szimbolikus, szimbolikusabb mint az összes többi karakter: reflektálást serkentő helyzetekbe hozza a szereplőket különleges festményeivel, melyet állítólagos látomásai után fest meg.

Aki ismeri a Vágy villamosát, vagy a viszonylag hozzánk közeli nagy amerikai drámákat, vagy aki csak eléggé figyelmes és jól megfigyeli a színészek átélő játékát, bizony könnyen kitalálja honnan hova jut majd el a történet. A színmű befogadása nem könnyű, végtelenül embert próbáló, fel kell venni a ritmusát ahhoz, hogy képesek legyünk együtt evezni a jelenetekkel és ne süllyedjünk el percek alatt. Aki hajlandó, annak élete egyik estéjét jelentheti az Orfeusz alászáll, melyben az árva Orfeuszfigura végzetét keresve keveri fel a mélyben összegyűlt lepedéket és kényszeríti megértésre a városka valamennyi lakosát. Küldetésének, üzenetének sikere ugyanakkor nagy mértékben rajtunk is áll vagy bukik.

Magdaléna Rúzsa - Rúzsa Magdi koncertje (Pesti Színház)

Rúzsa Magdi - ígérethez híven - új oldaláról mutatkozik be a Pesti Színházban. A pörgős, eddigi két stúdiólemezén hallható rockos, tempós slágerek mellett a Megasztár egykori felfedezettje megmutatja, hogy valójában sokkal összetettebb személyiség mint amilyennek ezek a lemezek mutatják. Saját koncertestjén számos nagy slágert (főleg balladákat) énekel eddigi élete történetének epizodikus felelevenítése mellett magyarul, angolul, szerbül, spanyolul vagy éppen franciául. A narrációt mellőző, éppen ezért valahol egy kissé kontextus nélküli formában ragadó CD, melyen az este legtöbb, de koránt sem összes dala meghallgatható, egyrészről jó kedvcsináló, másrészről nagyszerű eszköze a csupa jó emlék felelevenítésének.

A Magdit kísérő zenekar átélő játékának méltatása és elismerése mellett érdemes kiemelnünk a szimbolikus kellékek helyénvaló használatát is, még ha néhol kissé idegesítően lógnak is be a képbe. Egy koncert valahol olyan személyes élmény, amelyről egyrészt nem lehet eleget, éppen ezért nem is érdemes nagyon hosszan írni: mindenkinek más megélt élmény. De ami biztos, hogy Magdi igazán egyedi, szinte mindenre képes hangja elvarázsolja és magával ragadja a közönséget. A sok-sok elhangzott szerzemény között személyes kedvenceim a Voyage voyage, a Beteg a világ, a Je ne veux pas travailler, a La vie en rose, a Je ne regrette rien és a Time After Time voltak.

Talán egyszer-kétszer kicsit halk volt az ének és hangos a zenekar, de komolyabb hiba nem csúszik a profi előadásba. Magdi átvezető szövegei természetesen gondosan előkészítettek, ő maga mégis meglepő tehetséggel mutatja be monológjait, melyek természetesen és érhetően néhol egy csöppet érzelmileg túlfűszerezettek. Ez az ízig-vérig önálló est valóban mindenkinek megér egy, ha nem több látogatást, mert ha valaki igazán tud énekelni, előadni és színészi készségekkel "művésznek lenni", akkor az Rúzsa Magdi, pontosabban Magdaléna Rúzsa, és az ő vagány eredetisége.

My Fair Lady (Pesti Magyar Színház)

Három új beállóval kezdte meg az évadban a Pesti Magyar Színház az 1994 óta folyamatosan, nagy sikerrel játszott musical-klasszikus, a My Fair Lady előadásait. Pearcené szerepében Benkő Nóra, Harryében Szűcs Sándor, míg Pickering ezredesében Rancsó Dezső mutatkozott be, de milyen is pontosan a 2012-es összhatás?

A Pesti Magyar Színház új produkciói nálam sajnos nemigen találtak pozitív visszajelzésre, de a mai este ismét olyan feledhetetlen volt, mint valamennyi még a 2009/2010-es évadban. Amilyen közismert Shaw drámájának története (Henry Higgins, a fonetikus, fogadást köt Pickering ezredessel, hogy beszédjének és viselkedésének javításával rövid úton úri hölgyet farag az erős tájszólással beszélő Eliza Doolittle-ből, aki önmaga és iszákos apja fenntartása végett virágot árul a piacon), annál nehezebb musicalként előadni, ráadásul magyarul. Míg az angol nyelvben kényelmesen válogathatunk a dialektusok között (ahogy Henry Higgins megjegyzi, mondj egy mondatot és megmondom honnan jöttél), ezt a magyar nyelvben igen nehezen tudjuk érzékeltetni, éppen ezért örültem olyan nagyon, hogy a rendezés nagyszerű Elizát álmodott a színpadra, Auksz Éva pedig meg is teremtette ezt a nagyszerűséget, melyben nagy segítségükre volt Tordai Hajnal, a musical jelmeztervezője. Amennyire a dialektus teszi Elizát, legalább annyira ruha, melyek személyiségével lesznek egyre világosabbak, egyre díszítettebbek.

Musicalről lévén szó, a lényeg mindig az összhatás, az pedig meglepően jó. Ami fontos, az nagyon működik: a darab él, elvarázsol, folyamatosan nevettet, éberen tart, s mindezek mögött nagyon komoly kérdéseket vet fel az emberi kapcsolatokról, sőt bizonyos pedagógiai módszerekről is. Az este során nagy leckét kapunk arról, hogy milyen mértékben áldozható föl a lélek és a személyiség a nevelés oltárán. Auksz Éva (Eliza Doolittle) mellé kiváló határozott és elszánt nevelő Tóth Sándor (Henry Higgins), valamint végtelen természetességgel illeszkedett be melléjük a mai estével Rancsó Dezső Pickeringje. Benkő Nóra annak ellenére, hogy nem olyan Pearcené, mint amilyennek a Shaw-dráma olvasásakor elképzeltem (egyszerűen túl fiatalnak érzem a szerephez), alapvetően dicséretesen áll helyt, játéka karakteréhez illően elnagyolt és modoros. Fillár István nagyon szimpatikus Alfred P. Doolittle, Eliza apjának szerepében, míg Jegercsik Csaba (Freddy) lenne a hab a tortán: a második felvonás elején alkalma nyílik megmutatni, hogy milyen nagyon tud ő énekelni!

A mesés összhatást nyújtó főszereplők és a gondosan megválasztott ruhaköltemények mellett fontos elismerni Kemény Árpád díszleteit, bár az előadás nem vált folyton folyvást díszletet, de a benne felvonultatott helyszínek (pl. a piac, Higgins lakása, az utca, Mrs. Higgins kertje, lóversenypálya), azok igen részletesen berendezettek, az olyan apróságok külön tetszettek, mint a növények a kertben, vagy (bár ez a kellékek sorát gazdagítja) a messzelátók a lóversenypályán. Végül, de inkább első mintsem utolsó sorban, Ungvári Tamás (dialógok) és G. Dénes György (versek) fordítói munkáját kell feltétlenül megemlíteni, hiszen nagyon izgalmas kihívásokat oldottak meg valóban kreatívan a dialektusokkal operáló eredeti átültetésekor, de ami a legjobb, hogy a magyar változatban is megmaradtak a poénok és a csodálatos kétértelműségek (pl. - Mit keresett itt az apám? - Öt fontot.).

Az elejétől a végéig csupa szórakozást nyújt a My Fair Lady, a musical, melyre mindenkink jegyet kell váltania egyszer az életben, nem csak a híre miatt. Míg bizonyára lesznek nézők, akik megelégszenek a nevetéssel, a legjobb, hogy a darab egy sor egyéb kérdést is tárgyal a felszíne alatt, melyet ha megkapargatunk, akkor variációkat és véleményeket vélhetünk felfedezni a feminizmustól a pedagógiai módszereken át a kapcsolatok fenntarthatóságáig. Az már nem a magyar produkció megvalósítóinak a hibája, hogy Shaw eredetijének befejezésével az alkotók csúnyán elbántak, ami számomra sokáig marad meg nem emésztett falat...

Pletykafészek (Centrál Színház)

A Pletykafészek nem más mint egy nagyszerű társulat egy kissé modoros bohózatban. Nemcsak hogy Neil Simon írt már sokkal sokkal jobb darabokat, de valami más is félrecsúszhatott, mivel még a leginkább helyzetkomikumra épülő vígjátékoknál sem szoktam ennyire frusztráltan érezni magam. Az egész este valahogy nem nyújt túlságosan intellektuális kikapcsolódást, bár a színészek nagyszerűek, a szereplőknek nagyon vicces megmozdulásaik vannak, de összességében az egész nem válik sehogy sem mindenki darabjává.

Nagy-Kálózy Eszter, Simon Kornél, Liptai Claudia, Rudolf Péter, Scherer Péter, Schmied Zoltán, Básti Juli és Bertalan Ágnes nevei pompásan néznek ki a szereplők névsorában. Ez a színpadon is szépen kijön, nagyon tetszett Nagy-Kálózy Eszter játéka, Simon Kornél szerencsétlenkedése, Liptai Claudia dámáskodása, Rudolf Péter kétségbeesettsége, Scherer Péter elvontsága, Básti Juli ösztönös színpadi kisugárzása, Schmied Zoltán önmagát féltő távolságtartása és egy kis szódával (de kizárólag a karaktere miatt) Bertalan Ági mániákusa is teljesen rendben volt, ugyanakkor nem túlságosan szeretem azokat a vígjátékokat, amelyek egy rejtélyes eseménnyel kezdődnek (itt: egy férfi öngyilkossági kísérletével, aki egyébként meg sem jelenik a színpadon), majd a rengeteg vacsoravendég megérkezésével, s attól függően, hogy kinek ki adja tovább a történet melyik, éppen hová torzított változatát, a dolog nagyjából másfél óráig topog egy helyben, s nem igazán akarnak pörögni az események. A második felvonás végén még Cserna Antal és Gats Éva is beköszönnek rendőrösdit játszani, az pedig szintén nem az ő hibájuk, hogy követniük kell a leírtakat, és hagyniuk kell végtelenül "hülyének nézetni" magukat.

Mint már megelőlegeztem, jó poénok bújtak meg néhol a Puskás Tamás-rendezte kacagtató bohózatban, ezek nagy részét Nagy-Kálózy Eszter, Básti Juli, Scherer Péter és Rudolf Péter viszik. A kényes egyensúly ugyanakkor felbomlik, néha igen triviális helyeken ül le egy kicsit a történet, talán túlságosan is sokat (valójában számomra rengeteget) időzünk el a süketség és a kristálydörzsölés kérdésénél, mint ahogy a hatodik "ki fog akkor most ajtót nyitni" is már enyhén túlzás.

Akik szeretik a gondolkodásmentes kikapcsolódást és nem szeretnének hatalmas katarzisokon átesni, azoknak nagyon ajánlom a Pletykafészek című előadást, ugyanakkor még a maga műfajában sem tudnám a legeslegjobbak közé sorolni. Ha valamiért viszont nagyon megérte megnézni, az a lenyűgöző színészgárda, a remekül megválasztott jelmezek (Andó Ildikó, Marton Dianna) és a csodás díszletek (Fülöp Krisztina, Baráth Gergely) felvonultatása volt.

Pillantás a hídról (Örkény István Színház)

A legendás Arthur Miller, aki olyan pontosan tudja megragadni és szavakba, dialógokba önteni a külsőleg, valaki vagy valami más hatalma által motivált ember jellemlét, ismét nagyszerűt alkotott, ahogy tette ezt az Örkény Színház is: a Pillantás a hídról egy fantasztikus modern átültetése a nagy görög tragédiák toposzainak. A szereplőket egy leküzdhetetlen kényszer hajtja (legyen az egy vágy, egy álom vagy egy isteni küldetés), de tettek is sorsaik épp ezért maximálisan kiszámíthatók. Még a darab szórólapja is maga a mesteri ötvözet: az antik görög szobor stabilan cipeli a vállán a ládát, melyben a modern ember sorsa gyűlt össze, ugyanis - ha úgy tetszik - mi magunk és a problémáink változnak, de attól még emberek maradunk: a múlt vállára támaszkodó modern emberek.

Eddie (Csuja Imre) hosszú évek óta együtt él Beatrice-szal (Für Anikó), akik közösen nevelik Beatrice testvérének lányát, Catherine-t (Törőcsik Franciska). Eddie megszállottja a lánynak, mindent megpróbál megtenni annak érdekében, hogy kitörhessen a környékről, ahol élnek: a dokkmunkások és a kikötőben rakodó bevándorlók negyedéből. Hozzájuk érkezik meg Rodolpho (Polgár Csaba) és Marco (Debreczeny Csaba), hogy Olaszországot és a szegénységet hátrahagyva (ahogy azt egykor ők is tették) az Államokban próbáljanak szerencsét. Míg Marco minden pénzét hazaküldi nélkülöző feleségének és három kisgyermekének, Rodolpho nyakig szerelmes lesz Catherine-be, akit Eddie sehogy sem tud elengedni...

Mint ahogy már említettem a dráma görög tragédiákat idéző szerepeit, a becsület megóvása és a becsületsértés megtorlása fontos motívumai az egész egyfelvonásosnak. A színészek fantasztikusan játszanak, Csuja Imre mogorva és parancsoló külseje mögül árad a szeretet "nevelt lánya" felé, Für Anikó eszményien építkezik, az egyensúly és békekedvelő nőből valódi lázadóvá növi ki magát a darab végére. Törőcsik Franciska is nagyon jó választás volt, nagyon szépen beszél, bár néha érződik rajta, hogy szöveget mond, ebben a darabban számomra összességében sokkal természetesebben viselkedett mint A viharban. Polgár Csaba feladata sokrétű, de kellemesen áll helyt, persze ehhez az is kellett, hogy a rendezés a kellő időben szakítsa félbe a jeleneteit, így karaktere nem válik eltúlzottá és unalmassá. Debreczeny Csaba végig, valami ösztönös tehetséggel érzékelteti, hogy ő nem az, akinek látszik: ugyan engedelmeskedő és békés, uralja érzelmeit és ösztöneit, de nagyon hiányzik neki a családja, nagyon nehezen birkózik meg Eddie szabályaival. Végül, de nem utolsó sorban Epres Attila (Alfieri) testesíti meg a dráma keretét: az ügyvéd, aki narrálja az egész történetet. Hogy mit keres itt egy ügyvéd? Nos, ehhez meg kell nézni a darabot, de ha az Eddie-nél rejtőző illegális bevándorlókra gondolunk, akkor talán könnyebben asszociálunk.

A Pillantás a hídról "tragédiaságát" a kórus folyamatos jelenléte és a díszlet abszolút változatlansága is erősíti. A jelenetek között, valamint a darab elején és végén megszólaló kórus kellemes átvezetést biztosít, az antik kort idézve teszi feleslegessé a nagy díszletezést és a hosszas színpadrendezést. A kórus mellett a világítás is végig hangsúlyos szerepet kap, a fények is mesterien irányítják a nézőket. A díszlettel (Izsák Lili) ugyanakkor sehogy sem tudtam kibékülni. Ha már minden az antik igényt tükrözi, valahogy nem sikerült megértenem a bőrkanapék és az óriási, viszonylag ízléstelenül csüggő függönyöket. Gondoltam arra, hogy talán valamiért egyfajta magyar környezetbe kívánták helyezni mindezzel a történetet, de akkor a további elemekkel sehogy sem sikerült zöld ágra vergődnöm: ebben az esetben nem bowlingoznia kellett volna a szereplőknek és nem kellett volna Beatrice egyébként számomra igen hangsúlyos jelenete, hogy vajon mit fognak szólni a vendégek ahhoz, hogy nincs terítő az asztalon. Érezni, hogy a díszlettel valamit nagyon sulykolni próbáltak, de ez valamiért nem jön egyértelműen át, vagy csak nem kéne rá ilyen bonyolult magyarázatot keresi, és be kéne érni annyival, hogy a szegénységet tükrözni (de akkor minek a bőrkanapé...).

Úgy gondolom, hogy az Örkény Színház úton van az eszményiség felé: nagyszerű darabokat mutat be nagyon eredeti és energikus rendezéssben és még egy ennél is jobb színészgárdával. Gyermek- és populárisabb igényű színreviteleik mellett egyre inkább hangsúlyos szerepet kapnak az értelmiségnek szánt remek esték, mint amilyen a Pillantás a hídról, a Macskajáték vagy A vihar. Alig várom, hogy visszatérjek.

Jóembert keresünk (Vígszínház)

Miért nincs az isteneknek ágyúja? - Brecht-bemutató a Vígszínházban 

Jóembert keres a Vígszínház! Úgy tűnik az előző évad utolsó nagy bemutatóját követően (A lovakat lelövik, ugye?) továbbra is igyekszik minden igényt kielégíteni Eszenyi Enikő körúti teátruma, ahol (bár még csak a napokban indult az évad), máris három bemutatót tartottak: először a Házi Színpadon Majsai-Nyilas Tünde-féle Csokonai Lili – Tizenhét hattyúk monodrámásított változatának, majd a Pesti Színházban Spiró György Príma környék című új komédiájának, végül, de nem utolsó sorban Bertolt Brecht Jóembert keresünk című színművének első előadását élvezhette a nagyérdemű.

Michal Dočekalt, a prágai Nemzeti Színház igazgatóját jól ismert kollégaként köszönthette a Víg társulata, hiszen korábban ő rendezte a Mikve című színmű magyar ősbemutatóját. Már korábban is érezni lehetett, hogy a Vígszínház nem fél letérni a kitaposott ösvényről, inkább a Nemzeti Színházban már régebb óta nyomon követhető, némileg alternatív vonalat követi, amely a bemutatót követő tapsivarra alapozva a közönség részéről igencsak melegen üdvözölt lépés. Merészek a jelmezek (Kateřina Štefková), sokat mondó a díszlet (Martin Chocholoušek), sejtetőek a fények és fantasztikus a szereposztás.

Egyrészről nagy kihívás, másrészről nagy bravúrt igényel, hogy a színészek nagy része az este folyamán több szerepet is magára ölt, miközben a Három Isten érkezik a rendkívüli nyomortól sújtott kisvárosba, hogy szállást keressenek maguknak, s a befogadó személyében megtalálják talán az utolsó igazán „jó embert” a föld hátán, akit még egy kis isteni szikrával is hajlandók megtámogatni, csak aztán tényleg maradjon is „jó”. Eszenyi Enikő (Sen Te/Sui Ta) bravúrosan váltogatja két önkényes (szükségképpen hasadt) figuráját: a jószívű, mindig adakozó és szerető Sen Tét, valamint a megfontolt, előrelátó és igen határozott nagybácsit, Sui Tát. Lengyel Tamás (Sun) karakterében rejlik valami orwelli, szinte azonnal Winston Smith-t idézte fel bennem paradox módon eltökélt, de a biztos bukásával mindig maximálisan tisztába levő pilóta bőrébe bújva. Mészáros Máté (Vang) az első perctől fogva testet öltött szimbólumként áll a Víg deszkáin: ő a vízhordó, aki dupla fenekű vizespoharában hiába árulja a szomjoltó folyadékot ha esik, és hiába árulja akkor is, ha nagy a szárazság, hiszen vagy igény, vagy pénz nincs portékájára. Lukács Sándor (Sin asszony) eddig is bevett választás volt a legkomikusabb szerepekre, azonban mindamellett, hogy elve vicces nőként látni a színpadon, Brecht színművében még a nevetés sem a megszokott: az önös érdekektől vezérelt szereplők meglátásain néha jócskán meglepődünk, de talán főleg azért, mert esetleg mi magunk is így kezeltünk volna egy adott szituációt?

Telekes Péter, Fesztbaum Béla és Molnár Áron bújnak a Három Isten bőrébe, az ő feladatuk sikerre vinni a jó ember projektet, amely szerencsés esetben legalább egynek a megtalálásával zárul. Kerekes József (Su Fu) véleményem szerint nagyszerű választás a városi fodrász szerepére, hiszen sokunk által olyannyira kedvelt, vígjátékokban hallható jellegzetes hangjával (Jim Carrey szinkronhangja) ezúttal lehetősége van egy valóban komoly szerepben megmutatkozni. Mint olyan sokan mások, ő is a modern ember üzemanyagán él, amit ha tömören kéne megfogalmazni, akkor egyszerűen csak kapitalizmusnak neveznénk, de sosem szabad elfelejteni mindennek társadalmi vonzatát sem. Erre a vonalra erősít rá Gyuriska János (Lin To), a ki nem fizetett asztalos, aki természetesen hiába érvel azzal, hogy ha munkáját továbbra sem fizetik meg, akkor az utcára kerül, korunkban ez sem tűnik elég nyomós érvnek, és ha mind a mai napig aktuális megerősítésre vágyunk, elég csak a Megyeri híd beruházóinak mind máig megoldatlan helyzetére gondolnunk, de épp így felállíthatnánk tucatnyi más allegóriát.

Brecht-színmű lévén feltétlenül el kell időzzünk a díszleteknél, valamint az elidegenítés brechti fogalmánál. Az este sok hasonlóságot mutat az Operettszínház tavalyi évadának végéig játszott Koldusoperájával: sehol egy egyenes vonal, sehol egy dísz, egy melegséget árasztó tárgy, még Sen Te üzletének pultja is csak egy rideg, vaskeretes asztal. (A két darab kapcsolatba hozatala azért is helyénvaló, mert Eszenyi Enikő maga énekel el egy, a nem odafigyelőknek a homályba vesző félsort Polly Peachum híres Ballada a kalózok szeretőjéről című dalából.) Ez esetben is a zenés betétek önmagukban az elidegenítés tagadhatatlan bizonyítékai, hol máshol hallhatunk rockballadát arról, hogy az isteneknek igazán ágyúkkal, tankokkal és fegyverekkel kellene masírozniuk köztünk, hogy ezen földi eszközökkel irthassák a rosszat és a gonoszt?

Összességében, az érdeklődőknek kötelező a Jóembert keresünk, bár az objektivitáshoz hozzátartozik, hogy a sok-sok elidegenítés és csapongó váltakozás mellett úgy érezem, néhol túlságosan szájbarágó monológokkal kényelmetlenül közel került hozzánk néhány szereplő, ami nem tejesen illeszkedett be az este egyébként szépen felépített ívébe. Bizonyos csodás üzeneteket hordozó jelenetek estén (kifejezetten a második felvonás kétharmadától az este végéig), nemegyszer kerültem furcsán kényelmetlen helyzetbe, mintha az újramagyarázások és ismételt reflektálások átbillentek volta a ló túlsó felére. Véleményem szerint teljes tökéletességéből veszít egy csöppet a Jóembert keresünk, mikor egymásután több didaktikus leckét kapunk a jóság szükségességéről. Ennek ellenére azért bizalommal induljunk mi is keresni, hisz nagyszerű színészi játékok, mesés díszletek, kitűnő zene és világítás, eszményi monológok (rólam, rólad és rólunk, mindenről ami körülvesz, ami egykor körülvett, vagy ami nemsokára körül fog) és egy ijesztően aktuális társadalmi keresztmetszet vár ránk a Vígszínházban.

Képzelt beteg (Pesti Színház)

2000 óta igazolja a közönség, hogy a színpad, amikor csak rajta van, Revickzy Gáboré. A legjobb, ha sajátos mimikáját a közönség felé fordítva utálja az életet, fájdalmat, meglepődést, felháborodást, kapzsiságot, érdektelenséget és eltúlzott szeretetet erőltet az arcára, így hát nem csoda, hogy Moliére nagy klasszikusa, a Képzelt beteg tulajdonképpen egyenlő Reviczky Gáborral. Noha nagy színészek kísérik játékukkal, ráadásul rendkívülien, mégis ő, csak ő a főszereplő!

Hogy vak felindultságunkban a jót taszítjuk el magunktól, míg készséggel melengetjük az áskálódó kígyót a keblünkön, nem újdonság. Moliére története olyannyira klasszikus, hogy Rusznyák Gábor rendezése inkább ad lehetőséget a színészeknek, hogy szerepeikben fürödjenek, minthogy hangsúlyozná az éles társadalomkritikát, melytől természetesen nem mentes az este. A komédia kitűnő szereplői közül kiemelkednek, bár Reviczky Gábor után így is másodsorba kényszerülnek Igó Éva, Hegyi Barbara, Réti Adrienn, Méhes László és Vallai Péter. A remek díszletek (Horváth Judit) még rendkívülibb helyszínt biztosítanak a színészek játékainak, akik láthatóan nagyon élvezik, hogy az előadás részesei lehetnek.

Meg kell hagyni, hogy az első felvonás bizonyos komikusnak szánt jelenetei igen elhasználttá és elnyújtottá válnak bizonyos esetekben, amely már úgy érzem inkább tendencia mint kivétel. A színház mindig azt próbálja meg deszkáira állítani, és legfőképpen úgy, amelyre társadalmi igény mutatkozik, hiszen magától értetődő, hogy nekik is meg kell élniük valamiből. Ezért tudom megbocsátani a Pesti Színháznak ezeket az agyontaposott poénokat, és ezért tudom, hogy bizonyos trivialitásra sajnos kénytelenek. Meg kell még említenünk a közjátékot is: számomra ez igen keserédesnek hatott, ugyan jó, hogy a francia színházat korhűen utánozni és ugyanakkor eltúlozni is hivatott, a díszítések idejére a színpadra "fellökött" bohóc próbálja szórakoztatni a közönséget, de meg kell hagyni, hogy csinálhatná sokkal érdekesebben. Végül pedig, talán több gyakorlásra és ismétlőpróbára lenne szükség, ha egy ilyen, viszonylag ritkább mű kerül vissza a színpadra, hiszen a vígjátékokban tán a legnehezebb a legjobbkor belépni: úgy éreztem, hogy egy kicsit már több volt a keveredés-kavarodás és a belezavarodás, mint amennyi még belefér.

Argan, a képzelt beteg története sziporkázóan vicces, a szerető lány, a kapzsi és hitegető orvosok, a pénzért édeskedő második feleség és a minden lében kanál szolga jelenlétével a közönségnek jó oka van hangosan és jóízűen nevetni. Ami engem illet, Revickzy Gábor nagyszerű játékáért és a második felvonásért még lehet, hogy újra megnézem Moliére igen aktuális vígjáték-társadalomrajzát.

Angyalok Amerikában (Nemzeti Színház)

 "Ne baszd el a csodát!"

Valódi Tony Kushner-estet láthat a közönség a Nemzeti Színházban: a darab első felvonásaként a Közeleg az ezredforduló, másodikként a Peresztrojka című, egyébként később írt, de az elsőhöz természetesen szorosan kapcsolódó önálló darab van terítéken. A remek humorú és nagyszerűen kivitelezett dráma kacagtat, ugyanakkor kíméletlenül rávilágít, kimond, feltételez és megkérdez. Egy figyelmeztetés: az előadás időtartama 3 óra 45 perc, egy szünettel.

Az első darab remekül reflektál a "jelenlegi" amerikai nemzet állapotára, ahogy azt Udvaros Dorottya szerepében megjegyzi, itt van ez az olvasztótégely, ahol még soha nem olvad össze semmi. Nagy ideák, nagy fogalmak ütköznek a félelmetes valósággal: széthullás, elválás, halálos betegségek, kapitalizmus, homoszexualitás és az egyéni érdekek mindenen keresztül húzása. Mi a bűnbánat, mikor késő mindent megbánni és meddig lehet valamit helyrehozni? 

Talán legelőször Andrei Şerban nagyszerű rendezése mellett Izsák Lili és Szlávik Judit díszleteit emelném ki. Azt már megszokhattuk, hogy a Nemzetiben a látvány sosem marad utolsó szempont, mégis pont ez kellett ennek a darabnak a sikeréhez is. Mint már megjegyeztem, az előadás rendkívül hosszú, és ha a jelenetek nem tudnák olyan gyorsan, egyik pillanatról a másikra követni egymást, akkor bizony nagy bajban lennénk. Nyolc színész játssza végig a hosszú estét, karaktereik rendkívülisége egyrészt köszönhető Tony Kushnernek, másrészt fantasztikus karaktermegformázásuknak. Kulka János alakítja Roy Cohn-t, aki pénzével kérkedve még saját betegségét is szeretné megválasztani az orvosnál, akármi mégsem kerülhet rá egy befolyásos ember kórlapjára. Stohl András aranyosan vacillál két, teljesen eltérő értékrendeket képviselő világ között, kicsit úgy érezzük, hogy a konzervativizmus és a jelen kor belső forradalmainak ellentétei feszülnek benne. Tenki Réka az este egyik legnagyszerűbbike, a gyógyszerfüggő feleség, akinek semmi dolga (talán ha dolgozna, sok mindenre választ kapna), de inkább csak otthon ücsörög. Úgy éreztem, hogy Az ember tragédiája után itt végre száz százalékosan megmutatta, (meg tudta mutatni) magát a közönségnek. László Zsolthoz hozzá kellett szoknom, szintén a Tragédia miatt kellett nagyon elrendeznem magamban, hogy most nem kimért és határozott Lucifer, hanem egy gyötrődő homoszexuális, aki nem tudja mit kezdjen az életével. Alföldi Róbert aggódik, és ezt remekül teszi, izgalmasan és igazán átélve, ugyanis egy halálos betegség első tüneteit véli felfedezni magán. Udvaros Dorottya csak úgy lubickol a szerepeiben, amit meg is tehet, fantasztikusakat szónokol, nevet, kacérkodik, eszményien játszik gondoskodót, szellemet vagy éppen angyalt. Szabó Kimmel Tamás mint egy szintén homoszexuális, kórházi ápoló van jelen a történetben, aki ráadásul afroamerikai is, a figurát ráöntötték. Végül, de még véletlenül sem utolsó sorban Söptei Andrea ápolónő-angyal próféta kombója fenomenális.

A jelenetek (mint mondtam) gyorsan követik egymást, viccesek és elgondolkodtatóak, a poénok sehol nem válnak lehasználttá (köszönjük!), s igazán vígjátékszerű jelenet talán nincs is, sokkal inkább egy-egy intelligensebb (néhol metaforikus) poén köré csoportosul egy jelenetbeli keret, amin a nagyérdemű el-elrötyög, néhol pedig még fogdossa is a hasát. Az este nyakig van káromkodással, de szerencsére úgy vettem észre, hogy a közönség nem csak a vulgáris szavakon kacagott fel, ami nagy áldás egy színházban, sok olyan tapasztalatom van, amikor csak eddig tud jutni a dolog. Az alappillér a jól ismert nietzschei gondolat: Isten meghalt, nem lehet, hogy ennyi gyötrelem és nyomor között életben maradt. Kushner úgy fogalmaz színművén keresztül, hogy mi, emberek kergettük őt ki a mennyekből. Innentől kezdve egy lehetőség maradt: új prófétát kell kijelölni...

Az Angyalok Amerikában megér egy látogatást. Nagyon hosszú, és a második felvonás vége felé már néhol azért lehet úgy érezni, hogy talán ez lesz a zárójelenet, s még mindig van tovább, az este által nyújtott élmény egészéért úgy gondolom az erre érdeklődők nem fognak bánkódni. Pörgős, vicces, érdekes és fájó: mindezeken az érzelmeken hullámzunk, míg új prófétát keresünk Amerikában, s mikor kiválasztottunk egyet talán ismét meglepődünk: hova jutott a világ, s kikből lesz ma próféta?!

Erkel Ferenc: Hunyadi László (Magyar Állami Operaház)

Nagyszerű, hogy a Magyar Állami Operaház úgy döntött, új, hatalmas reklámkampánnyal kísért bemutatójuk premierjét az interneten és a televízión keresztül is közvetítik. Erkel Hunyadi Lászlója grandiózus mű: az énekek és az énekesek nagyszerűek, a jelmezek szintúgy, s hogy magyar nyelvű darabról van szó, csak még büszkébbé teszi a nézőközönséget.

Szűcs Gábor rendezése modern is meg nem is: a jelmezek (Kárpáti Enikő) ugyanakkor sehogy sem kerülnek összhangba a legmodernebb díszletelemekkel (Libor Katalin). Nem tudnám megmondani melyik irány a rossz, de az biztos, hogy a jelmezekhez képest a díszletek bántóan össze nem illőek, vagy éppen pont fordítva. Mindemellett Kováts Gergely Csanád koreográfiái szerencsére a jól bevált arany középutat választják: nem túl semmilyen, nem túl sok, tökéletesen illik a zenéhez, az ő munkáján érzem azt, hogy talán a leginkább lebontott lenne, már ami az egyes szereplőket illeti. Valamennyi szereplő pontosan úgy és annyit mozog, amely még éppen segíti mondanivalójának befogadását, szerencsére sehol sem csúsznak el groteszk túlzásokká, márpedig erre végtelen számú lehetőség lett volna.

Miklósa Erika

A zene és az ének: hibátlan. Héja Domonkos vezényletével Erkel operája nemcsak megszólal, hanem mondhatni életre is kel. Az áriák világszínvonalú minősége iránt aggódóknak sem kell csalódniuk: pont a méltán híres palotás megszólalása előtt a Miklósa Erika (Gara Mária) áriáját követő tapsvihar csaknem egy teljes percre befagyasztja az előadást, a csodálatos hangú énekesnő minden joggal fogadhatja a neki járó tapsot. Fodor Beatrix (Szilágyi Erzsébet) szintén kiemelkedőt alakít: áriái a szívhez szólnak, fantasztikus adagolással párosítja soraihoz a benne feszülő érzelmeket. A további szereplők bőrébe bújó fiatalembereket és férfiakat sem kell félteni: világszínvonalon játszanak és énekelnek, ők Pataky P. Dániel (V. László), Szvétek László (Cillei Urlik), Fekete Attila (Hunyadi László), Kálmándi Mihály (Gara nádor), Ambrus Ákos (Szilágyi Mihály), Hábetler András (Rozgonyi), valamint e tábor tulajdonképpeni erősítője a csodás Schöck Atala (Hunyadi Mátyás) is.

A jelmezek vagy a díszlet kifogásolása mellett fontos hozzátennem, hogy véleményem szerint az összhatás mint maradandó élmény leírása is rendkívül fontos részét kell képezze egy beszámolónak. Természetesen leegyszerűsített válasz nincs, vagy ha éppenséggel lenne, nem lenne igazságos. Úgy gondolom, hogy megéri és mindenképpen érdemes is megnézni ezt a remek operát, melynek figyelemmel kísérése során csak úgy repül az idő, hiszen az áriák végtelenül megkapóak, magukhoz húzzák a befogadásukra igazán nyitott lelkeket. Kissé zavaró volt ugyan, hogy egy őszinte szerelemről szóló duett közben Miklósa Erika inkább nézett direkt a kamerába, mint a vele szemben álló szerelmesének szemébe, és az, hogy a súgó hangja néhol elképesztően hangosan hallatszott, csak kárára volt az operaremeknek, mégis úgy gondolom, hogy aki megteheti, annak mostanság tanácsos lenne ellátogatnia a Magyar Állami Operaházba, csak hagyja magát egy kicsit sebezhetővé válni, nyissa meg a szívét a színpadon állók és az előtte zenélők felé, nem fognak visszaélni a helyzetükkel!

Mary Poppins (Madách Színház)

(Az alábbi írás a darab mindhárom (2012. szeptember 21., 22. és 23.) bemutatóját részletezi)

 A csöppet sem szerény, varázslatra mindig kapható és szigorú nevelési nézeteket valló Mary Poppins a mai estétől végre (a bemutatót eredetileg még az előző évad végére tervezték) beröppent a Madách Színház deszkáira. A darab maga egy jól ismert tanmese, a csintalan gyermekek megtanulnak viselkedni (ráadásul belsőleg vezérelve), míg a munkájának élő apuka sok-sok szereplő segítségével fokozatosan felismeri a család összetartó erejének fontosságát. Végre egy előadás, amely nem csak bevételi okokból véste rá a szórólapokra: mesés szórakozás kicsiknek és nagyoknak egyaránt. Nos kérem, talán először életünkben, végre hihetünk a reklámnak, azonban azt mindenképpen fontoljuk meg, hogy ifjabb ismerőseink Mary Poppins-kopmatibilisek-e (nem csak a jóság tekintetében), hiszen az este 3 órás, így csak olyasvalakivel érdemes megnéznünk, aki biztosan végig élvezi majd amit lát, de ha erre egy csöppet is fogékony, akkor a darab egy másodpercre sem hagyja majd feleszmélni.

Mahó Andrea

Szirtes Tamás, a teátrum igazgatója jegyzi megannyi sikermusical (köztük az Operaház Fantomja) és számos prózai darab rendezését is, s nem mindennapi teljesítmény a színház részéről, hogy mint erre már oly sok példa akadt (a Fantom mellett még ilyen a Spamalot is), a Mary Poppins rendezését is úgynevezett non-replika jogok alapján sikerült megszerezniük, ergo nem kell pontosan lemásolniuk az eredeti előadást. Így jöttek létre a látványelemek, melyek egytől egyik csodásan illeszkednek bele a mesébe: Rózsa István díszletei forognak, pörögnek, emelkednek, süllyednek sőt akár szét is csúsznak, de egytől egyik fantasztikusak, aprólékosan kidolgozottak és példásan alkalmazkodnak a nem egészen ilyen musicalek befogadására tervezett Madáchoz (mely halkan jegyzem meg szép lassan kenterbe veri az egész Operettszínházat, főleg ha ilyen darabokat, ilyen minőségben állít sorjában színpadra). Rományi Nóra jegyzi a jelmezeket, melyek közül természetesen kiemelkednek Mary forgó-pörgő, szinte önálló életet élő ruhakölteményei, de említésre méltóak még a házi személyzet, a gyermekek, valamint Berti jelmezei is. Tihanyi Ákos koreográfiáiról sem szabad megfeledkeznünk, a közönség viharos visszajelzései alapján bátran mondhatjuk, hogy a szóló (bár inkább szólóbb, mint tiszta szóló számok jelennek meg itt-ott a darab folyamán) és a táncos nagyjelenetek tekintetében is szuperfenofrenetikomaxikapitálisak.

Szente V., Mahó A. és Serbán A.

Szepteber 21-én este az első szereposztás mutatkozott be a nagyérdeműnek. Mahó Andrea Mary-figurája első látásra is olyan, mint ahogy ez a nagykönyvben meg van írva: bájos, szigorú, önzetlen mégis önző, s amit tőle már igazán megszokhattunk, sehol egy furcsa hang, sehol egy tévedés. Berti szerepében Szente Vajk ma este bebizonyította, hogy bátran játszatná akármelyik ifjú kollégáját is: szemmel láthatóan kimerülhetetlen elemmel működik, még a tapsrend alatt is végig ugrabugrál, őszintén (nem csak felszólításra) mosolyog, végig él a darabbal, valósággal lubickol a szerepében, bár néhol talán egy csöppet túlkap rajta, torzítva ezzel saját sokszínűségén. Szerednyei Béla (mint George Banks, a nemtörődöm materialista apuka) személyében az a legjobb, hogy az ember már azt várja mikor sikerül valami félre: profizmusa és több évtizedes musicalszerepekkel tarkított pályája nem ad okot megkérdőjelezni hitelességét, kimért, rideg figura, ennek ellenére egyedülállóan jól mutatja be karakterfejlődését, de mint mondtam, mit sem érne az egész a mögötte álló személy nélkül, ami akkor mutatkozik meg igazán, persze csakis pillanatokra, mikor feledékenységből nekidől egy olyan díszletelemnek, ami sajnos nem bírja el, és engedve súlyának továbbgurul a háta mögött. Ladinek Judit érdekes Winifred Banks, persze pozitív értelemben, annak ellenére hogy többé-kevésbé neki vannak a leghatározottabb elvei, sikerül úgy megformálnia karakterét, hogy nem válik unalmassá. Hajdu Virág és Berecz Uwe mutatkoztak be elsőnek Jane és Michael, a megregulázandó Banks-csemeték bőrében, színpadi mozgásuk és énekük természetes, Berecz Uwe még egy, a profiknak is kihívást jelentő színpadi malőrt (egy óriási feldöntéses perecelést) is csodálatosan kiküszöbölt, pillanatok alatt túllépett rajta, azonban éneke néhol sajnos érthetetlen. Sáfár Mónika óriási megérdemelt tapsot kapva egészen rendkívüli Andrew kisasszony, a "kanalas rém", Geroge Banks egykori dadája, kinek nevelési elvei azért pszichológiai szempontból erősen megkérdőjelezhetők, de groteszksége és eltúlzottsága miatt kitűnő megformálóra talált Sáfár Mónika személyében, valami egészen hasonlót kell nyújtania ugyanis, mint oly rég óta már a Fantom szintén groteszk Primadonnájaként. Mellettük Koltai János (bankigazgató), Baranyai Annamária (madaras asszony), Hűvösvölgyi Ildikó (Corry néni), Sánta László (egy a végletekig vicces és szerethető, de igen kétbalkezes Robertson Ay), valamint Dobos Judit (mint egy eszményi Brill néni) mutatkoztak be főbb szerepekben, mégis valahogy senki sem kevésbé fontos, mint a másik (Serbán Attila mint Néleusz szobra például végtelenül humoros), s ez az a nagy egységtudat, amit minden más mellett a Mary Poppins olyan szépen és finoman, de azért határozottan sulykolni próbál. Az első este tehát összességében igazán eszményi volt, ami a színpadon aktívan dolgozó színészeket illeti.

Polyák Lilla és Csonka András

Miután nagy nehezen sikerült bejutni a szeptember 22-ei, második premierre is (a helyünkön már ültek, s miután egy pillantást vetettem a két hölgy jegyére, sajnálattal kellett közöljem velük, hogy az pontosan az egy héttel későbbi előadásra szól, de ne bánkódjanak, most már legalább tudják hova kell majd ülni), már csak három óra kellett, hogy összességében ismét elégedett legyek. Polyák Lilla egy teljesen máshogyan szigorú Mary Poppins, természetéből fakadóan mielőtt megszólalna, már érezzük, hogy egyszerre szigorú és szerető, az meg már csak plusz, hogy úgy tűnik csodálatos a szopránja, ha ez ő is szeretné. Mintha egy porszemnyi hiba azonban csúszott volna be a karakter megformálását illetően: határozottságát néha egy kis hadarással igyekszik jobban érzékeltetni. Csonka András Bertije is teljesen más, bár nagyon frissen és átszellemülten mozog, szteppel és ugrándozik a színpadon, olyan nagyon ő nem tudott levenni a lábamról: noha profizmusa vitathatatlan, szerepének súlyához képest kissé szürke. Szervét Tibor a maga egyszerűségében mutatkozik nagyszerűnek, míg előző este Szerednyei Béla hosszú ívű karakterfejlődést, ő (s ez nem negatív kritika!) inkább egy rádöbbenéses pálfordulást mutatott be a színpadon. A feleségét alakító Koós Réka viszont olyan kitűnő, hogy szavakat alig lehetne találni rá: akárkivel énekel (legyen az akár Mary), kizárólag ő arat le minden babért, annak ellenére, hogy nem szándékosan teszi, tehetsége átüt és átragyog mindenkin. Bakosfalvi Antónia és Pál Dániel Máté (Jane és Michael Banks) együttese tiszta, érthető és meglepően profi, remek a jóság rögös útján vándorló csínytevők. Pándy Piroska (Andrew kisasszony) szintén telitalálat erre a nagyon groteszk, nagyon Primadonna-ízű szerepre, valósággal egymásért kiáltanak, bár még kicsit hadilábon áll a szerepéhez járó kellékek ösztönös használatával. Ma mutatkozott be a fent említettek mellett Lőte Attila (bankigazgató), Várady Viktória (Madaras asszony), a piciny szerepét drámaian felvillantó (a musicalnek nem mellesleg játékmestere) Bencze Ilona (Corry néni), a kevésbé vidékies humor-ízű Bajza Viktória (Brill néni), a szintén nagyon hálás, rekeszizom-megmozgató szerepben nagyszerűen játszó Németh Gábor (Robertson Ay), Kiss Ernő Zsolt (Néleusz), valamint a német származású befektetőként egy jelenetben remekelő Galbenisz Tomasz (Von Hussler) is.

Oroszlán Szonja és Sándor Dávid

A szeptember 23-ai, harmadik premiert illetően mégis ki hitte volna, hogy Oroszlán Szonja ennyire frenetikus Mary Poppins? Mint az sok ismerősöm megerősíthetné, nagyon bíztam benne, hogy eszményi Mary válik belőle, ugyanakkor az első este után Polyák Lillával együtt őt is nagyon féltettem, hiszen Mahó Andrea szoprán hangjait mindketten csak távolról irigyelhetik, de be kell vallani: kitettek magukért. Oroszlán Szonja karaktere nagyon izgalmas, egész karizmája hihetetlenül illik játékához, hangja irigylésre méltó. Talán Szonján látszott a leginkább (bár ehhez is képzeletbeli nagyítót kellett használni), hogy izgul, legbelül mindig nagyon reméli, hogy minden jól fog sikerülni, de olyan bájos és annyira elragadó teremtés Poppinsként, hogy tényleg semmi oka az aggodalomra, a váratlan helyzeteket is profizmussal kezeli. Ugyan Sándor Dávid nagyon vicces és nagyon szerető Berti, Szonja mellett tulajdonképpen esélye sincsen labdába rúgni. Dunai Tamás és Gallusz Nikolett kettőse a Banks család fejeiként nagyon jó választásnak bizonyult, ketten együtt az egész bemutatósorozat leghitelesebb párját alakították, míg Patai Anna példásan, precízen állt hely Jane Banks-ként, bár az elején még volt rajta valami furcsa modorosság, amit szerencsére sikeresen kint felejtett a színpadról mikor egyszer visszatért a takarásból. Bauer Gergő (mint Michael Banks, Jane öccse) nagyon mosolygós, nagyon vidám, szinte lehetetlen elhinni, hogy olyan csintalan kölyök lenne, hogy Mary szigorú nevelésére kelljen bízni. Énekhangja tiszta, beszéde nagyszerűen érthető. Détár Enikőt jó volt látni ismét, egy új szerepben (Madaras asszony) a Madách deszkáin, második jelenésekor azonban a tőle elvárt énekminőségtől jócskán alul teljesített. A három este után dicséret illet valamennyi Mary-t, valamennyi Bertit és mindenkit, aki a színpadon (legyen kórista, táncos) vagy a színfalak mögött (díszletező, öltöztető, kellékes, ügyelő, hangtechnikus) illetve alatt (a zenekar és a karmesterek) dolgoztak, hiszen e nagyszerűen összehangolt együttes működés nélkül nagy bajba kerülnének Mary szemkápráztató trükkjei és nagy-nagy repkedései.

Következtetésképpen úgy gondolom, hogy ha lehetőségem volna összeállítani egy ideális szereposztást, akkor én mindenképp ragaszkodnék valami hasonlóhoz: Mahó Andrea/Oroszlán Szonja, Szente Vajk, Szerednyei Béla, Koós Réka/Gallusz Nikolett/Ladinek Judit, Bakosfalvi Antónia, Pál Dániel Máté, Sáfár Mónika, Lőte Attila/Koltai János, Baranyai Annamária, Bencze Ilona/Hűvösvölgyi Ildikó, Dobos Judit, Barabás Kiss Zoltán, Sánta László, Serbán Attila és Galbenisz Tomasz. Fantasztikus, tényleg lélegzetelállító három este volt ez a Madáchban Mary Poppinsszal és világával egy igen hosszú, de nagyon látványos, egy leheletnyit azért tagadhatatlanul hatásvadász, de ténylegesen a gyermekeknek és a felnőtteknek is egyaránt minőségi szórakozást nyújtó, azért nem kitalálhatatlan tanmesében, bár lássuk be, talán nem is a történet a lényeg, inkább a jelenetek morális töltöttsége, tanítani vágyása. Mint annyi minden másban, ebben sem tévedett a Madách!

Scapin, a szemfényvesztő - Vidéki Színházak Fesztiválja (Csokonai Színház, Debrecen)

Scapin nemcsak szemfényvesztő, de igen megtévesztő is: a gyors, pörgő és groteszk humorú első felvonást egy elnyújtott, túljátszott, affektált és unalmas második felvonás, majd egy végtelenül kommersz, de a maga módon mégis kreatív zárás koronázza meg. Moliére csavaros, szereplőkben és szellemes jelenetekben gazdag darabja igen közel áll valamennyi jellemző embertípusához, akikkel a szerző oly sokat foglalkozott (A fösvény, Tartuffe, Képzelt beteg stb). Scapin jelleme jól, épületesen bontakozik ki, de egy idő után megszemélyesítője, Trill Zsolt (talán rendezői (Silviu Purcărete) utasításra) a maga kétségtelen tehetségébe fullad bele.

A történet szerint Scapin-t csak egy dolog érdekli: csavaros eszével úgy segíteni másokon, hogy a hasznon lehetőleg nála landoljon. Ahogy már mondtuk, Moliére védjegye még a váratlan fordulatoknak, a megkerült és elveszett szereplőknek és még több helyzetkomikumnak, melyre Leander (Mészáros Tibor) karaktere például kiválóan erősít rá jellemkomikumával. Az imént említett váratlan fordulatok azonban néha már fájdalmasak, túl sokszor jelenti be túl sok szereplő, hogy 'kérem, most micsoda váratlan fordulatot láttunk!', melytől pont ezek lényege, befogadhatóságuk egyszerűsége bomlik meg, így válva előre jól megrágott, majd aztán így a szánkba erőszakolt falatokká.

A már említett Trill Zsolt színészként végtelen tehetség (bár ez a Tótékban talán jobban kibontakozott), de mint az Argante (Varga József) és Géronte (Garay Nagy Tamás) vacsorajelenetéből kiderült, a két apát játszó színésznek is örülhetünk, a néma, s ezért üdítően szellemes vacsora számomra az este legmegkacagtatóbb jelenete volt. Itt szükséges még elismerni, hogy bizonyos motívumok (pl. kinél mikor és hol van valamilyen csomagolt élelmiszer), valamint a díszlet (Helmut Stürmer munkája, csakúgy mint a jelmezek és a világítás) rendkívül kreatív, jól kidolgozott és nagyon látványos.

Scapin figurájából annyi mindent lehetne tanulni, ha nem lenne ilyen rosszul modernné torzítva (bár érdekes elgondolkodni ennek miértjén is). Ha esetleg le tudná vetkőzni a második felvonásban erejét vett modorosságot ő maga, mint ahogy a többi szereplő (legfőképp talán Zerbinette (Orosz Melinda), az állítólagos cigány lány) is, valamint kissé kevésbé használnák túl például a botozásos jeleneteket, akkor a befejezéssel együtt igen szép keretet alkotó vígjáték lehengerlő élmény lehetne. Így azonban - sajnos - az összhatás, a jó felütés ellenére végletesen semleges marad.

Hajmeresztő - Vidéki Színházak Fesztiválja (Győri Nemzeti Színház)

A Hajmeresztő egy demokratikus elveken alapuló, fél-interaktív krimivígjáték, amely önmagában még a legamatőrebb nézőnél is kicsapná a biztosítékot logikátlanságával és bűnügyi szempontból bátran mondható oktondiságával, de a nagyszerű színészekkel, jó karakterekkel és nem utolsó sorban egy kreatív közönséggel együtt egy igazán feledhetetlen este érdemes programjává változik.

A kérdés: ki gyilkolta meg brutálisan a fodrászüzlet felett szüntelenül klimpírozó egykori zongorasztárt, Isabel Czerny-t, aki az idegösszeomlása utáni hosszú szünetet követően visszatérni készül a világ deszkáira, s gyakorlásai során sokkal inkább játszik a fodrászüzlet látogatóinak idegszálain, mint a zongora húrjain. A lehetséges gyilkosok: Tony Whitcomb, a "Hajmeresztő" fodrászszalon kétes szexuális orientáltságú tulajdonosa, Barbara Demarco, Tony alkalmazott fodrászsegédje, Mrs. Schubert, a rejtélyes szenátorné, aki ugyan dúsgazdag, másodállásban mégis bolti szarka, illetve Edward Lawrence, a régiségkereskedő. Mindenki kötődik valamennyire az áldozathoz: vannak, akik alatta dolgoznak, van, aki a férjén keresztül egy szenátori estről emlékszik rá, s a régiségkereskedő épp megvenni készül régi zongoráját. Ezen szálak kibogozásában segít nekünk Victor Rosetti, valamint kissé együgyű társa, Mike Thomas.

A segít nekünk tulajdonképpen a lehető legpontosabb kifejezés. A közönség nem sokáig marad tétlen nézője a sziporkázó vígjátéknak, amelyben a poénok csak úgy száguldanak, alig lehet őket megemésztve befogadni. Néhány unalmassá váló, de a krimikben kötelező összegző és kihallgató jeleneten túl már végre a miénk a terep! Segítjük, hátráltatjuk, no meg végtelen sok poénnal szórhatjuk meg az előadást, ahogy nekünk tetszik.

Bár Agatha Christie az első perctől az utolsóig hitetlenkedve mosolyogna az egészen, a furcsa interaktivitás izgalmas, nem várt és igazán meglepő befejezést szül. Győri Gabi díszletei rendkívüliek: a fodrászszalon díszítettsége és kidolgozottsága nagyfokú végiggondoltságra vall. Meg kell említenünk, hogy a kellékesek is kitettek magukért, hiszen nem könnyű olyankor állni a sarat, mikor a közönségnek joga van szabad bepillantást nyerni levelekbe, táskákba és körömolló-készletekbe.

Ugyan egyik színészre sem lehet panasz, Mihályi Orsolya (Barbara), Ungvári István (Lawrence) és Pingiczer Csaba (Mike Thomas) hármasán talán egy harmaddal felülemelkedik a nagyszerű nyomozó, Pupnik Károly (Rosetti), a rekeszizmokat nem kímélő Járai Máté (Whitcomb), s leginkább a szerepét legfrappánsabban hozó Agócs Judit (Mrs. Schubert). A színészeket dicséret illeti, hiszen az állandó szövegek és az interaktivitásból fakadó rögtönzések együtt teszik nagyszerűvé ezt az estét, melyben mind egyformán oroszlánrészt kell vállaljanak. Bízniuk kell egymásban, saját magukban és egy kicsit (Rosetti irányításán keresztül) a mindenkori közönségben is. Bizonyára mindenki megtalálja bennük azt, ami a leginkább tetszik nekik, és egészen biztosan azt is, ami egy idő után a túlhasználtság miatt (pl. a kérdést kapó személy felháborodik a gyanúsításon és szúrós szemekkel megfenyegeti a segítő nézőt) lapossá tesz pár, egyébként egy-kétszer vicces megmozdulást.

Nagyon örülök, hogy a Hajmeresztő felkerült a VSZF műsorprogramjába, mert fontos eleme annak, ami felé a modern színházi vígjátékjátszás (SÖR, GÖRCS, Kövek a zsebben, Beugró stb.) egyre inkább halad: vetkőzzük le a vígjátékokhoz túl szigorú korlátokat (pl. a pontos, kicentizett szövegkönyveket) és számítva egymásra, a közönségre, tegyük a színházat tágabbá, nyissunk a nézőtér felé és az este így legyen valóban minden egyes jelenlévő (a színpadon vagy a nézőtéren) számára feledhetetlen.

Jelenetek egy házasságból - Vidéki Színházak Fesztiválja (Pécsi Nemzeti Színház)

Darabont Mikold és Oberfrank Pál

A Jelenetek egy házasságból bátran mondhatóan a Vacsora négyesben című nagyszerű dráma másik oldala, pontosabban másik variációja. Két nagyszerű színésszel a színpadon ez a megközelítés a darabot magát illetően azonban csak halvány kísérlet marad, s bár máshogy, és egy egész kicsit másképp is szól teljesen ugyanarról, az elnyújtott, de mindig eleve biztos jelenetek, valamint az egészből áradó logikátlanság furcsa képet szül: vagy két ennyire végletes ember találkozott össze a világban, és ebben az esetben a példájukat szemlélve nekünk nagyon félünk kéne, vagy valahol, bizony Bergman nevének fényében kijelentve, a Jelenetek egy házasságból kissé hihetetlen, és emiatt tulajdonképpen átélhetetlen.

Nos igen, a jelenetek végkifejletei sajnos mindig eleve biztosak. Tudjuk, hogy akármilyen hosszú kálváriát is kell bejárnunk (pl. a második felvonás bő egy órája 3 jelenetet foglal magába), a végén úgyis az következik, amit a jelenet legeleje tematizál: papírok aláírása, visszatérés, változatlanság vagy elmozdulás. Ugyanakkor nem elhanyagolható, hogy a szereplők tele vannak először csupán figyelemfelkeltő, később viszont már kiváltképp szemet szúró, mondhatni idegesítővé váló paradoxonokkal. Az egyik pillanatban a hűtlen férj mindent magára vállal és őszintén kijelenti, hogy minden az ő hibája, majd két perccel később azt mondja, hogy a történések sem rajta, sem a feleségén nem kérhetők számon. Természetesen jogos lenne a kérdés, hogy egy veszekedés vagy egy indulatosabb beszélgetés közben miért ne lehetnénk tele csupa ellentétekkel, de sajnos Marianne (Darabont Mikold) és Johan (Oberfrank Pál) kínosan higgadt kezdeti beszélgetései már eleve kizárják ezt a lehetőséget. Legyünk azért igazságosak, a se veled se nélküled állapot ezáltal kiválóan előugrik a mondanivalók kosarából, csak sajnos olyan sokszor teszi, hogy a rejtettnek szánt üzenet ócskán körülírttá válik.

El kell ismerni, hogy a látszólag tökéletes házasságban élő, ám abból, s a gonosz materialista, külsőleg rájuk kényszerített életet élő pár együttese előtt érdekes húzás volt, egyfajta keretjátékként, bemutatni az éppen válni készülő családi barátokat (akik ezzel az egy jelenettel el is tűntek a színpadról), és az is érdekes, hogy válik pontosan ilyenné egy üres, de teljesnek látszó házasság. Györfi Anna és Széll Horváth Lajos csak percekig osztoztak a színpadon a fantasztikusan játszó, született színésztehetség, Darabont Mikold, és a szintén nagy átéléssel játszó, bár néha-néha a ló túloldalára átbillenő Oberfrank Pál személyével. Darabont Mikold sokszínűsége egyébként legkiválóbban gyors hangulatról hangulatra ingadozásban mutatkozik meg: egész este kiválóan alakította a belül teljesen rozoga lábon álló hangulatembert.

Szlávik István díszletei csodásan illettek az este hangulatához, hiszen modernségükkel, fehérségükkel és makulátlanságukkal pontosan tükrözték azt az elvárt konvenciót, amiből Marianne és Johan kitörni vágynak (vagy pont hogy kényszerülnek?). Az egész darabból azonban kimarad valami átélhetőség, érzékelhetőség, és alig hinném, hogy ez a színészek hibája, úgy gondolom, hogy a Kramer kontra Kramer szintű, egyébként színészileg minőségien megtámogatott filmadaptációk csapdájába estünk itt is: a történet íve túl hosszú, túl nagy változást kíván bemutatni ahhoz, hogy ez élőben, egy színpadon is olyan nagyszerűen működjön, mint egy egész estés filmen.