Pletykafészek (Centrál Színház)

A Pletykafészek nem más mint egy nagyszerű társulat egy kissé modoros bohózatban. Nemcsak hogy Neil Simon írt már sokkal sokkal jobb darabokat, de valami más is félrecsúszhatott, mivel még a leginkább helyzetkomikumra épülő vígjátékoknál sem szoktam ennyire frusztráltan érezni magam. Az egész este valahogy nem nyújt túlságosan intellektuális kikapcsolódást, bár a színészek nagyszerűek, a szereplőknek nagyon vicces megmozdulásaik vannak, de összességében az egész nem válik sehogy sem mindenki darabjává.

Nagy-Kálózy Eszter, Simon Kornél, Liptai Claudia, Rudolf Péter, Scherer Péter, Schmied Zoltán, Básti Juli és Bertalan Ágnes nevei pompásan néznek ki a szereplők névsorában. Ez a színpadon is szépen kijön, nagyon tetszett Nagy-Kálózy Eszter játéka, Simon Kornél szerencsétlenkedése, Liptai Claudia dámáskodása, Rudolf Péter kétségbeesettsége, Scherer Péter elvontsága, Básti Juli ösztönös színpadi kisugárzása, Schmied Zoltán önmagát féltő távolságtartása és egy kis szódával (de kizárólag a karaktere miatt) Bertalan Ági mániákusa is teljesen rendben volt, ugyanakkor nem túlságosan szeretem azokat a vígjátékokat, amelyek egy rejtélyes eseménnyel kezdődnek (itt: egy férfi öngyilkossági kísérletével, aki egyébként meg sem jelenik a színpadon), majd a rengeteg vacsoravendég megérkezésével, s attól függően, hogy kinek ki adja tovább a történet melyik, éppen hová torzított változatát, a dolog nagyjából másfél óráig topog egy helyben, s nem igazán akarnak pörögni az események. A második felvonás végén még Cserna Antal és Gats Éva is beköszönnek rendőrösdit játszani, az pedig szintén nem az ő hibájuk, hogy követniük kell a leírtakat, és hagyniuk kell végtelenül "hülyének nézetni" magukat.

Mint már megelőlegeztem, jó poénok bújtak meg néhol a Puskás Tamás-rendezte kacagtató bohózatban, ezek nagy részét Nagy-Kálózy Eszter, Básti Juli, Scherer Péter és Rudolf Péter viszik. A kényes egyensúly ugyanakkor felbomlik, néha igen triviális helyeken ül le egy kicsit a történet, talán túlságosan is sokat (valójában számomra rengeteget) időzünk el a süketség és a kristálydörzsölés kérdésénél, mint ahogy a hatodik "ki fog akkor most ajtót nyitni" is már enyhén túlzás.

Akik szeretik a gondolkodásmentes kikapcsolódást és nem szeretnének hatalmas katarzisokon átesni, azoknak nagyon ajánlom a Pletykafészek című előadást, ugyanakkor még a maga műfajában sem tudnám a legeslegjobbak közé sorolni. Ha valamiért viszont nagyon megérte megnézni, az a lenyűgöző színészgárda, a remekül megválasztott jelmezek (Andó Ildikó, Marton Dianna) és a csodás díszletek (Fülöp Krisztina, Baráth Gergely) felvonultatása volt.

Pillantás a hídról (Örkény István Színház)

A legendás Arthur Miller, aki olyan pontosan tudja megragadni és szavakba, dialógokba önteni a külsőleg, valaki vagy valami más hatalma által motivált ember jellemlét, ismét nagyszerűt alkotott, ahogy tette ezt az Örkény Színház is: a Pillantás a hídról egy fantasztikus modern átültetése a nagy görög tragédiák toposzainak. A szereplőket egy leküzdhetetlen kényszer hajtja (legyen az egy vágy, egy álom vagy egy isteni küldetés), de tettek is sorsaik épp ezért maximálisan kiszámíthatók. Még a darab szórólapja is maga a mesteri ötvözet: az antik görög szobor stabilan cipeli a vállán a ládát, melyben a modern ember sorsa gyűlt össze, ugyanis - ha úgy tetszik - mi magunk és a problémáink változnak, de attól még emberek maradunk: a múlt vállára támaszkodó modern emberek.

Eddie (Csuja Imre) hosszú évek óta együtt él Beatrice-szal (Für Anikó), akik közösen nevelik Beatrice testvérének lányát, Catherine-t (Törőcsik Franciska). Eddie megszállottja a lánynak, mindent megpróbál megtenni annak érdekében, hogy kitörhessen a környékről, ahol élnek: a dokkmunkások és a kikötőben rakodó bevándorlók negyedéből. Hozzájuk érkezik meg Rodolpho (Polgár Csaba) és Marco (Debreczeny Csaba), hogy Olaszországot és a szegénységet hátrahagyva (ahogy azt egykor ők is tették) az Államokban próbáljanak szerencsét. Míg Marco minden pénzét hazaküldi nélkülöző feleségének és három kisgyermekének, Rodolpho nyakig szerelmes lesz Catherine-be, akit Eddie sehogy sem tud elengedni...

Mint ahogy már említettem a dráma görög tragédiákat idéző szerepeit, a becsület megóvása és a becsületsértés megtorlása fontos motívumai az egész egyfelvonásosnak. A színészek fantasztikusan játszanak, Csuja Imre mogorva és parancsoló külseje mögül árad a szeretet "nevelt lánya" felé, Für Anikó eszményien építkezik, az egyensúly és békekedvelő nőből valódi lázadóvá növi ki magát a darab végére. Törőcsik Franciska is nagyon jó választás volt, nagyon szépen beszél, bár néha érződik rajta, hogy szöveget mond, ebben a darabban számomra összességében sokkal természetesebben viselkedett mint A viharban. Polgár Csaba feladata sokrétű, de kellemesen áll helyt, persze ehhez az is kellett, hogy a rendezés a kellő időben szakítsa félbe a jeleneteit, így karaktere nem válik eltúlzottá és unalmassá. Debreczeny Csaba végig, valami ösztönös tehetséggel érzékelteti, hogy ő nem az, akinek látszik: ugyan engedelmeskedő és békés, uralja érzelmeit és ösztöneit, de nagyon hiányzik neki a családja, nagyon nehezen birkózik meg Eddie szabályaival. Végül, de nem utolsó sorban Epres Attila (Alfieri) testesíti meg a dráma keretét: az ügyvéd, aki narrálja az egész történetet. Hogy mit keres itt egy ügyvéd? Nos, ehhez meg kell nézni a darabot, de ha az Eddie-nél rejtőző illegális bevándorlókra gondolunk, akkor talán könnyebben asszociálunk.

A Pillantás a hídról "tragédiaságát" a kórus folyamatos jelenléte és a díszlet abszolút változatlansága is erősíti. A jelenetek között, valamint a darab elején és végén megszólaló kórus kellemes átvezetést biztosít, az antik kort idézve teszi feleslegessé a nagy díszletezést és a hosszas színpadrendezést. A kórus mellett a világítás is végig hangsúlyos szerepet kap, a fények is mesterien irányítják a nézőket. A díszlettel (Izsák Lili) ugyanakkor sehogy sem tudtam kibékülni. Ha már minden az antik igényt tükrözi, valahogy nem sikerült megértenem a bőrkanapék és az óriási, viszonylag ízléstelenül csüggő függönyöket. Gondoltam arra, hogy talán valamiért egyfajta magyar környezetbe kívánták helyezni mindezzel a történetet, de akkor a további elemekkel sehogy sem sikerült zöld ágra vergődnöm: ebben az esetben nem bowlingoznia kellett volna a szereplőknek és nem kellett volna Beatrice egyébként számomra igen hangsúlyos jelenete, hogy vajon mit fognak szólni a vendégek ahhoz, hogy nincs terítő az asztalon. Érezni, hogy a díszlettel valamit nagyon sulykolni próbáltak, de ez valamiért nem jön egyértelműen át, vagy csak nem kéne rá ilyen bonyolult magyarázatot keresi, és be kéne érni annyival, hogy a szegénységet tükrözni (de akkor minek a bőrkanapé...).

Úgy gondolom, hogy az Örkény Színház úton van az eszményiség felé: nagyszerű darabokat mutat be nagyon eredeti és energikus rendezéssben és még egy ennél is jobb színészgárdával. Gyermek- és populárisabb igényű színreviteleik mellett egyre inkább hangsúlyos szerepet kapnak az értelmiségnek szánt remek esték, mint amilyen a Pillantás a hídról, a Macskajáték vagy A vihar. Alig várom, hogy visszatérjek.

Jóembert keresünk (Vígszínház)

Miért nincs az isteneknek ágyúja? - Brecht-bemutató a Vígszínházban 

Jóembert keres a Vígszínház! Úgy tűnik az előző évad utolsó nagy bemutatóját követően (A lovakat lelövik, ugye?) továbbra is igyekszik minden igényt kielégíteni Eszenyi Enikő körúti teátruma, ahol (bár még csak a napokban indult az évad), máris három bemutatót tartottak: először a Házi Színpadon Majsai-Nyilas Tünde-féle Csokonai Lili – Tizenhét hattyúk monodrámásított változatának, majd a Pesti Színházban Spiró György Príma környék című új komédiájának, végül, de nem utolsó sorban Bertolt Brecht Jóembert keresünk című színművének első előadását élvezhette a nagyérdemű.

Michal Dočekalt, a prágai Nemzeti Színház igazgatóját jól ismert kollégaként köszönthette a Víg társulata, hiszen korábban ő rendezte a Mikve című színmű magyar ősbemutatóját. Már korábban is érezni lehetett, hogy a Vígszínház nem fél letérni a kitaposott ösvényről, inkább a Nemzeti Színházban már régebb óta nyomon követhető, némileg alternatív vonalat követi, amely a bemutatót követő tapsivarra alapozva a közönség részéről igencsak melegen üdvözölt lépés. Merészek a jelmezek (Kateřina Štefková), sokat mondó a díszlet (Martin Chocholoušek), sejtetőek a fények és fantasztikus a szereposztás.

Egyrészről nagy kihívás, másrészről nagy bravúrt igényel, hogy a színészek nagy része az este folyamán több szerepet is magára ölt, miközben a Három Isten érkezik a rendkívüli nyomortól sújtott kisvárosba, hogy szállást keressenek maguknak, s a befogadó személyében megtalálják talán az utolsó igazán „jó embert” a föld hátán, akit még egy kis isteni szikrával is hajlandók megtámogatni, csak aztán tényleg maradjon is „jó”. Eszenyi Enikő (Sen Te/Sui Ta) bravúrosan váltogatja két önkényes (szükségképpen hasadt) figuráját: a jószívű, mindig adakozó és szerető Sen Tét, valamint a megfontolt, előrelátó és igen határozott nagybácsit, Sui Tát. Lengyel Tamás (Sun) karakterében rejlik valami orwelli, szinte azonnal Winston Smith-t idézte fel bennem paradox módon eltökélt, de a biztos bukásával mindig maximálisan tisztába levő pilóta bőrébe bújva. Mészáros Máté (Vang) az első perctől fogva testet öltött szimbólumként áll a Víg deszkáin: ő a vízhordó, aki dupla fenekű vizespoharában hiába árulja a szomjoltó folyadékot ha esik, és hiába árulja akkor is, ha nagy a szárazság, hiszen vagy igény, vagy pénz nincs portékájára. Lukács Sándor (Sin asszony) eddig is bevett választás volt a legkomikusabb szerepekre, azonban mindamellett, hogy elve vicces nőként látni a színpadon, Brecht színművében még a nevetés sem a megszokott: az önös érdekektől vezérelt szereplők meglátásain néha jócskán meglepődünk, de talán főleg azért, mert esetleg mi magunk is így kezeltünk volna egy adott szituációt?

Telekes Péter, Fesztbaum Béla és Molnár Áron bújnak a Három Isten bőrébe, az ő feladatuk sikerre vinni a jó ember projektet, amely szerencsés esetben legalább egynek a megtalálásával zárul. Kerekes József (Su Fu) véleményem szerint nagyszerű választás a városi fodrász szerepére, hiszen sokunk által olyannyira kedvelt, vígjátékokban hallható jellegzetes hangjával (Jim Carrey szinkronhangja) ezúttal lehetősége van egy valóban komoly szerepben megmutatkozni. Mint olyan sokan mások, ő is a modern ember üzemanyagán él, amit ha tömören kéne megfogalmazni, akkor egyszerűen csak kapitalizmusnak neveznénk, de sosem szabad elfelejteni mindennek társadalmi vonzatát sem. Erre a vonalra erősít rá Gyuriska János (Lin To), a ki nem fizetett asztalos, aki természetesen hiába érvel azzal, hogy ha munkáját továbbra sem fizetik meg, akkor az utcára kerül, korunkban ez sem tűnik elég nyomós érvnek, és ha mind a mai napig aktuális megerősítésre vágyunk, elég csak a Megyeri híd beruházóinak mind máig megoldatlan helyzetére gondolnunk, de épp így felállíthatnánk tucatnyi más allegóriát.

Brecht-színmű lévén feltétlenül el kell időzzünk a díszleteknél, valamint az elidegenítés brechti fogalmánál. Az este sok hasonlóságot mutat az Operettszínház tavalyi évadának végéig játszott Koldusoperájával: sehol egy egyenes vonal, sehol egy dísz, egy melegséget árasztó tárgy, még Sen Te üzletének pultja is csak egy rideg, vaskeretes asztal. (A két darab kapcsolatba hozatala azért is helyénvaló, mert Eszenyi Enikő maga énekel el egy, a nem odafigyelőknek a homályba vesző félsort Polly Peachum híres Ballada a kalózok szeretőjéről című dalából.) Ez esetben is a zenés betétek önmagukban az elidegenítés tagadhatatlan bizonyítékai, hol máshol hallhatunk rockballadát arról, hogy az isteneknek igazán ágyúkkal, tankokkal és fegyverekkel kellene masírozniuk köztünk, hogy ezen földi eszközökkel irthassák a rosszat és a gonoszt?

Összességében, az érdeklődőknek kötelező a Jóembert keresünk, bár az objektivitáshoz hozzátartozik, hogy a sok-sok elidegenítés és csapongó váltakozás mellett úgy érezem, néhol túlságosan szájbarágó monológokkal kényelmetlenül közel került hozzánk néhány szereplő, ami nem tejesen illeszkedett be az este egyébként szépen felépített ívébe. Bizonyos csodás üzeneteket hordozó jelenetek estén (kifejezetten a második felvonás kétharmadától az este végéig), nemegyszer kerültem furcsán kényelmetlen helyzetbe, mintha az újramagyarázások és ismételt reflektálások átbillentek volta a ló túlsó felére. Véleményem szerint teljes tökéletességéből veszít egy csöppet a Jóembert keresünk, mikor egymásután több didaktikus leckét kapunk a jóság szükségességéről. Ennek ellenére azért bizalommal induljunk mi is keresni, hisz nagyszerű színészi játékok, mesés díszletek, kitűnő zene és világítás, eszményi monológok (rólam, rólad és rólunk, mindenről ami körülvesz, ami egykor körülvett, vagy ami nemsokára körül fog) és egy ijesztően aktuális társadalmi keresztmetszet vár ránk a Vígszínházban.

Képzelt beteg (Pesti Színház)

2000 óta igazolja a közönség, hogy a színpad, amikor csak rajta van, Revickzy Gáboré. A legjobb, ha sajátos mimikáját a közönség felé fordítva utálja az életet, fájdalmat, meglepődést, felháborodást, kapzsiságot, érdektelenséget és eltúlzott szeretetet erőltet az arcára, így hát nem csoda, hogy Moliére nagy klasszikusa, a Képzelt beteg tulajdonképpen egyenlő Reviczky Gáborral. Noha nagy színészek kísérik játékukkal, ráadásul rendkívülien, mégis ő, csak ő a főszereplő!

Hogy vak felindultságunkban a jót taszítjuk el magunktól, míg készséggel melengetjük az áskálódó kígyót a keblünkön, nem újdonság. Moliére története olyannyira klasszikus, hogy Rusznyák Gábor rendezése inkább ad lehetőséget a színészeknek, hogy szerepeikben fürödjenek, minthogy hangsúlyozná az éles társadalomkritikát, melytől természetesen nem mentes az este. A komédia kitűnő szereplői közül kiemelkednek, bár Reviczky Gábor után így is másodsorba kényszerülnek Igó Éva, Hegyi Barbara, Réti Adrienn, Méhes László és Vallai Péter. A remek díszletek (Horváth Judit) még rendkívülibb helyszínt biztosítanak a színészek játékainak, akik láthatóan nagyon élvezik, hogy az előadás részesei lehetnek.

Meg kell hagyni, hogy az első felvonás bizonyos komikusnak szánt jelenetei igen elhasználttá és elnyújtottá válnak bizonyos esetekben, amely már úgy érzem inkább tendencia mint kivétel. A színház mindig azt próbálja meg deszkáira állítani, és legfőképpen úgy, amelyre társadalmi igény mutatkozik, hiszen magától értetődő, hogy nekik is meg kell élniük valamiből. Ezért tudom megbocsátani a Pesti Színháznak ezeket az agyontaposott poénokat, és ezért tudom, hogy bizonyos trivialitásra sajnos kénytelenek. Meg kell még említenünk a közjátékot is: számomra ez igen keserédesnek hatott, ugyan jó, hogy a francia színházat korhűen utánozni és ugyanakkor eltúlozni is hivatott, a díszítések idejére a színpadra "fellökött" bohóc próbálja szórakoztatni a közönséget, de meg kell hagyni, hogy csinálhatná sokkal érdekesebben. Végül pedig, talán több gyakorlásra és ismétlőpróbára lenne szükség, ha egy ilyen, viszonylag ritkább mű kerül vissza a színpadra, hiszen a vígjátékokban tán a legnehezebb a legjobbkor belépni: úgy éreztem, hogy egy kicsit már több volt a keveredés-kavarodás és a belezavarodás, mint amennyi még belefér.

Argan, a képzelt beteg története sziporkázóan vicces, a szerető lány, a kapzsi és hitegető orvosok, a pénzért édeskedő második feleség és a minden lében kanál szolga jelenlétével a közönségnek jó oka van hangosan és jóízűen nevetni. Ami engem illet, Revickzy Gábor nagyszerű játékáért és a második felvonásért még lehet, hogy újra megnézem Moliére igen aktuális vígjáték-társadalomrajzát.